Nemet mondani a gyereknemzésre

A tegnap is bemutatták az előadást, melyet Tompa Gábor rendezett. Kertész Imre Nobel díjas író Kaddis a meg nem született gyermekért című regényéből kiinduló történet a lágerek, gettók megsemmisítő világát túlélő férfi reménytelenségéről szól, aki nem képes visszaszületni, azaz gyermeket nemzeni. Úgy tartja, hogy nem vetheti sarját egy bizonytalan olykor egyes népek, nemzetek vagy társadalmi csoportokat kiirtását célként kitűző világ áldozatául.

Az első jelenetben – mikor a főszereplő (az egyén) feltételezhetően egyik koncentrációs tábor túlélőjeként megérkezik – a többi kilenc szereplő (a kar, vagy a tömeg) épp a kaddis megvalósítására törekszik. Ezt az imát a gyászoló zsidók szokták mondani, de nem siratásról, panaszról, hanem ellenkezőleg Isten dicsőítéséről szól. Az elvesztett hozzátartozói azt fejezik ki, ezzel a szertartással, hogy súlyos fájdalmuk ellenére sem veszítették el hitüket. Az imát legalább tíz felnőtt férfi (közösség) jelenlétében mondják, többek között azt a célt szolgálja, hogy a gyászoló fájdalmából visszataláljon az életbe. A színpadon lévők nem héberül imádkoznak, hanem más nyelveken – többek között románul és magyarul –, de hogy teljes legyen a szertartás a főszereplőnek is kellene csatlakoznia, mivel ő a tizedik. Ő tudatában, hogy mi készül, megtagadja az aktív részvételt. Inkább száműzetést vállalja. Saját akaratából szigetelődik el a közösségtől. Határozottan elutasítja „az én létezésem a te léted lehetőségeként szemlélve” ösztönszerű elvet. Üvegkalitkájába vonul, hogy emlékeit felelevenítse. Elmondottaiból kiderül, hogy miért nem akar utódot, hogy miért nem akar visszaszületni, nem akarja, hogy gyerekei is megéljék a teljes a megsemmisülésig vezető kiszolgáltatottságot.