Embernek maradni a hétköznapokban is

– Az elmúlt időszak fellépéseit néztem, nem könnyű egy operaénekes élete...

– Számomra az utóbbi év emberpróbáló volt, de hát az ember edződik. Nagyon sok helyen énekelek, sokat utazok, gyakorolok, másokkal is foglalkozom, igyekszem segíteni ifjú tehetségeknek, mindemellett próbálok ember lenni a hétköznapokban is. Tavaly egy nagy ajándékot kaptam, megtudtam, hogy gyermekem lesz, és bár kimondhatatlanul örültem, csak elkapott a pánik, a kapkodás, hogy akkor nagyobb ház kell, így házat is építettem. Aztán a Virtuózokra is „lecsaptam”, elhoztam Erdélybe, mert egy jó dolgot akartam. Kicsit most már ki is vagyok fáradva.

– A Virtuózok már elbúcsúztak Székelyföldtől. Milyen volt megélni az elmúlt heteket?

– Jó hazajönni és jó a kollégáktól, ismerősöktől, barátoktól fogadni a hála szavait. De ez nemcsak az én érdemem. Igen, megálmodtam, fektettem bele pénzt és energiát, de nem egyedül csináltam, végig mellett volt édesanyám, édesapám, a barátaim, a támogatók, akik minden egyes szervezési gondot ügyesen kezeltek. Aki ráérzett arra, hogy milyen fontos, amit kitaláltam, az azonnal mellém állt. Ha csak a válogatásra gondolok, be kell vallanom, minden várakozásomat fölülmúlták az itthoni tehetségek. Meg ne halljam valakitől, hogy büszke rám, én vagyok büszke, hogy egy ilyen tehetségekben gazdag helyről jövök. Köszönöm minden egyes támogatónak, hogy mellém állt és üzenem a távol maradóknak hogy nagyon jó dolgokból maradtak ki. Remélem, legközelebb benne lesznek, mert ha nem, azt a gyerekek bánják. Nagyon sokat megéltem az elmúlt 12-13 évben, amióta énekelek, engem már nem lep meg semmilyen emberi reakció. Azon viszont elcsodálkozom, amikor valakik nem látnak a dolgok mögé. Én Erdélyben, Székelyföldön a nevemet csak tiszta dologhoz adom. Olyanhoz, ami előlépteti, segíti a fiatalságot, a magyarságot mind a megmaradásban, mind a tehetségek kibontakoztatásában.

– Sokan és sokat beszélnek a székelyföldi tehetségekről, de kiemelésükbe kevesen fektetnek energiát, pénzt. Önnek ez miért ilyen fontos?

– A kulturális, földrajzi térképen csak úgy tudunk megmaradni, ha vannak emblematikus alakjaink. Ha azt mondja valaki, hogy Erdélyre, a magyarokra, akár Magyarországra gondol, akkor a tehetségekre gondoljon. Ha az önzőségünkön túllépünk, akkor három-négy év alatt olyan embereket fogunk kitermelni, akikre valóban büszkék lehetünk. Nemcsak pénzről van szó, ez elsősorban akarat kérdése. Figyelni kell arra, hogy ki tartja itthon a frontot, ki akar úgy visszajönni, hogy valamit hozzon is. Az sem mindegy, hogy egy tehetség hogyan hagyja el az országot, a népünket. Van, aki úgy megy el, hogy azt mondja, de jó, hogy megszabadultam, és van aki úgy megy el, hogy hálás. Én is így vagyok, és úgy jövök vissza, hogy ide adni kell valamit, harcolni kell, székelynek kell maradni. Nem azt mondom, hogy úgy ébredek minden reggel, hogy azt mondom, Molnár Levente vagyok, aki székely, de tudom, hova dobban a szívem, tudom, egyik tettem a másikat azért követi, hogy esetleg az itthoniak is profitáljanak belőle. Tudom, nekem minden évben itt a helyem.

– Pontosan azt fordult meg a fejemben, hogy a világ nagy színpadai nem változtatták meg, ön mindig is megmarad székelynek.

– Negyvenegy év után búcsúztatta el a a nyáron a londoni Royal Opera House John Copley Bohémélet-rendezését, amelyben én is felléptem. Ott volt Charles herceg, és az előadás végén odajött gratulálni. Én a világon mindenhol elmagyarázom, hogy Székelyföldről vagyok, kisebbségben élünk, magyar az anyanyelvünk, de ő ismerte mindezt és kérdezett. Mutattam a telefonon egy képet, ahogy a testvéremmel, Szabolccsal egymás mellett állunk, és ő felismerte, hogy né, a prímás, a muzsikus, és tett egy-két tánclépést. Nagyon fontos helyeken megfordultam, ebédeltem a királyi családdal, énekeltem Dániában a királynőnek, és ha tehetem, mindenhol mesélek Székelyföldről, Erdélyről. Szükség van olyan emberekre, akik képviselnek bennünket, hallatják a hangjukat, szeretik a hazájukat és elérnek szép eredményeket. Semmivel nem vagyunk tehetségtelenebbek más népeknél, csak a sínre állításnál akad egy kis gond.

– Molnár Leventének milyen a kapcsolata Csíkszeredával, a csíkiakkal?

– Sokan ismernek, hiszen kisváros, de nem várhatom el az átlag székely embertől, hogy ismerjen engem. De nem is az a cél, hogy engem megismerjenek. Itt egy komoly renumét kell az országnak építeni. Még jobban kellene koncentrálni arra, hogy csak az igazán tehetségesek kerüljenek vezető pozícióba, hogy neveljék a népet minden téren. Ne az legyen, hogy ha valaki külföldről haza akar jönni, akkor elzavarják, mert féltik a munkahelyüket. Amikor valaki tárt szívvel jön és segíteni akar, azt kell tudni fogadni. Sok a jó hazafi. Én tudom, milyen külföldön egy székellyel, egy románnal vagy egy magyarországi magyarral találkozni. Nagyon nagy a különbség.

– Milyen álmai vannak Molnár Leventének?

– Nagyon szeretnék több időt a családommal tölteni, és két dolog között vacillálok. Létrehoztam egy egyesületet, amely a tehetségekkel fog folglalkozni, és vagy az van, hogy „csinálok még sok Molnár Leventét\", nekik segítek és ennek a szolgálatába állok, vagy megyek, járom a saját utamat, egyengetem művészi pályámat. Mert erre is van bennem erő. Ez nagyban függ attól, hogy mennyire akarja ezt a magyar közösség, mert ezt a munkámat a magyar ember szolgálatába akarom állítani. Fiatal vagyok, teljében az erőm, nem akkor akarok másokat megvalósítani, amikor magammal nem tudok már mit kezdeni, hanem fiatalon akarok ebbe belevágni. Úgy érzem, van bennem ehhez kellő elhivatottság és alázat, de olyan kapcsolatrendszerrel is rendelkezem, amit jó lenne kihasználni. Nem vagyok irigy ember, örülök, ha minél nagyobb magyar művészekre lehetek büszke. Én imádok nekik tapsolni.