A megítélés súlya – Veress Gábor Hunor kettős mércéje

Veress Gábor Hunor Double Standard, azaz Kettős mérce című kiállítása nyílt meg a csíkszeredai Új Kriterion Galériában, és május 15-ig látogatható. A marosvásárhelyi szobrászművész munkáit Berze Imre székelyudvarhelyi művész méltatta a megnyitón, hangsúlyozva: a kettős mérce a művészet egyik alapvető, ma is jelenlévő jelensége.

Berze Imre értelmezésében ugyanazt az alkotást vagy viselkedést gyakran eltérően ítéljük meg attól függően, ki hozta létre, milyen háttérből érkezik, vagy milyen státusszal rendelkezik. Egy ismert művész provokatív munkája könnyen válik zseniálissá, míg egy ismeretlen alkotó hasonló gesztusát ízléstelennek minősíthetik. A művész magánélete, politikai helyzete, társadalmi beágyazottsága mind befolyásolja a befogadást, így újra és újra felmerül a kérdés: elválasztható-e az alkotó a műtől?

A kettős mérce a nemek mentén is kirajzolódik: a női alkotásokat gyakran érzelmesnek vagy moralizálónak bélyegezték, míg a férfi művészek hasonló munkáit mélynek és bátornak tartották. Hasonló különbségek figyelhetők meg a nyugati és nem nyugati művészet megítélésében is: ami az egyik kontextusban innovatív, az a másikban egzotikusnak vagy éppen másolatnak számít. A műtárgypiac sem kivétel, egy ismert név milliókat ér, míg egy ismeretlen alkotó munkája gyakran észrevétlen marad. Az érték így nem feltétlenül a minőséget, hanem a státuszt tükrözi.

Veress Gábor Hunor saját alkotói folyamata is reflektál erre a bizonytalanságra. A kiállítás installálása közben felmerült benne, meddig készíthet még ilyen nagyméretű tárgyakat, amelyek szó szerint kiszorítják a művészet teréből. Egyik munkájának története, a 2018-ban készült Csapda, egy váratlan, szinte véletlen gesztushoz kötődik: fia játék közben kettévéshette a talapzatot. A kezdeti pánik után a művész felismerte, hogy a hiba új jelentésréteget adhat a műnek. Az ilyen szerencsés balesetek egyszerre vehetnek el és adhatnak hozzá az alkotáshoz.

A galériában nincsenek hagyományos, a munkákhoz ragasztott képcímek vagy feliratok, a látogatók egy térképszerű papíron tájékozódhatnak a művek elhelyezkedéséről és címeiről. Ez a megoldás is az értelmezés szabadságát hangsúlyozza.

A felnagyított tárgyak, mint a hatalmas tű egy kicsiny szénakazalban, a lehetetlenség és elveszettség képzetét fordítják meg: itt semmi sem vész el, minden hangsúlyossá válik. A túlméretezett pánikgomb vagy a mennyezetről lógó súly szintén ezt a feszültséget hordozza: fenyegetőnek tűnnek, mégis kontroll alatt állnak. A bejáratnál elhelyezett, megsárgult Esc gomb ironikus gesztus: a kilépés lehetősége már a belépés pillanatában adott, mégis kihasználatlan.

A kisebb alkotások sem kevésbé beszédesek. Egy apró pók ereszkedik hálóján egy kitátott száj felé, megidézve a városi legendát az alvás közben lenyelt pókokról, ám ez a mozdulat sosem teljesedik be, az idő megdermed. Egy arcokból álló napóra pedig a hangulat, az idő és az ismétlődés kapcsolatát veti fel.

A kiállítás nem kínál egyértelmű válaszokat. Inkább rámutat arra, hogy a művek értelmezése társadalmi, kulturális és személyes tényezőktől függ. A kettős mérce felismerése így nem megoldás, hanem kiindulópont: egy nyitottabb és igazságosabb művészeti szemlélet lehetősége.