Erdélyi önkéntes fiatalok Afrikában

Az Áthidalva Európát és Afrikát – Szociális kezdeményezés elnevezésű program négy ország (Portugália, Zöld-foki szigetek, Benini Köztársaság és Románia) négy szervezetének és nagyon sok embernek a partnerségével zajlik. A négy erdélyi önkéntes fiatal a helyi Minangan Egyesület által működtetett szülőotthonban segít, az ottani iskolában tanít, és a civil szervezet fejlesztésén dolgozik. A programot az Európai Bizottság Erasmus+ programja finanszírozza. Az élményekről, eddigi tapasztalatokról a csapat oszlopos tagját, Gagyi Rékát kérdeztük.

– Kik vagytok kint, és kinek mi a feladata ott?

– Csíki Zoltánia Réka, Fazakas Emese és Nagy Géza Attila az önkéntestársaim itt. A lányok szülésznői végzettsége tökéletes foltja volt annak a zsáknak, amit Beninbe hoztunk. Hatalmas segítséget jelentenek a helyi klinikának, nagyon bátrak, erősek, felkészültek, és ami a legfontosabb, erélyesek. Attila angol nyelv és irodalmat tanult az egyetemen, ő az itteni egyesület munkáját segíti, munkatáborokat szervez, felügyeli a tevékenységeinket, és természetesen vigyáz ránk, a csajokra. Én pedagógiát végeztem, így amellett hogy az itteni egyesület tevékenységeit segítem, úgy gondoltam, hasznos lehet az angol nyelv tanítása néhány osztályban. Egy állami iskolában egy 4–6, illetve egy 9–17 évesekből álló osztályközösséget tanítok heti rendszerességgel angolra. Ugyanakkor minden szombaton találkozom a klinikán született gyerekekkel, akiknek különböző készségfejlesztő gyakorlatokat tartok, szintén angol nyelvű foglalkozásokat.

– Mi az, amire számítottatok, és mennyire talál a valósággal?

– Nyomorra számítottunk, síró anyákra és gyermekekre, szagra, mocsokra és szomorúságra. Ehhez képest Afrika nem olyan szörnyű. Úgy vélem, tényleg egy harmadik világ ez, de nem a nyomor, hanem inkább a civilizáció hiánya miatt, amire egyelőre nincs igényük, mivel számukra ismeretlen. Nagyon egyszerű példa a gyermek. Próbáljuk ki: adjunk gyermekünknek egy fadarabot és egy bicikligumit, legtöbben kézbe veszik, majd leteszik. Az itteni gyermeknek nincs más, így annyi időt tölt ezekkel a számára játéknak számító eszközökkel, mint otthon a mieink a legújabb videojátékokkal.

– Teljesen más éghajlat, kultúra, élet van ott. Mit a legnehezebb megszokni?

– Rettenetesen meleg van, napközben éget a nap, korán besötétedik, nagyon sok a pók, a patkány, a csótány és egyéb félelmetes élőlény, amikkel ijesztő és egyben nehéz együtt élni. Nehéz a tehetetlenség, amikor meghal egy csecsemő, pedig csak egy olyan gyógyszer kellene neki, amit otthon potom pénzért megkapunk. Ha maláriás egy gyermek, szenved, pedig csak egy Paracetamolra lenne szüksége, hogy lemenjen a láza, de nincs rá pénz. Mégis a legnehezebb a távolság családjainktól, barátainktól. A nap minden percében hiányoznak.

– Hogyan írnád le egy veled egykorú benini lány életét?

– Egy húszas évei elején járó lány élete már nem is lányélet Beninben. Itt nagyon gyorsan felnőnek a gyerekek. Nem jellemző a tipikus tinikor, a szülők és iskola elleni lázadás. Amennyiben egy lány nem tanul tovább, férjhez megy. Sajnos sokkal többen mennek férjhez, mint ahányan tanulnak, igaz, az egyetem nagyon drága. Nemrég találkoztam egy 34 éves nővel, aki most várja hetedik gyermekét. Itt ez a normális, míg otthon kirívó esetnek számít. A benini nő átlagosan 17 évesen világra hozza első gyerekét. Szóval egy velünk egykorú élete cseppet sem hasonlít a miénkhez. Nem tanulnak egyetemen, nem utaznak, nem járnak könyvtárba, nem szórakoznak klubokban, nem keresik az igazit. Ők már gyereket nevelnek, nem is egyet, és főznek, mosnak, dolgoznak.

– Mik az eddigi legszebb élményeid, mi a legjobb dolog?

– A legjobb az egészben, hogy mindannyiunk álma valósággá válhatott. A lányok babákat segítenek a világra, a kismamák szemében ragyog a hála, akárcsak a gyermekekében, akiket elérünk foglalkozásainkkal. Új dolgokat mutatunk nekik. A minap például vittem egy kis tarisznya zsírkrétát az iskolába. A gyerekek azt sem tudták, hogy fogják meg a krétákat, de az első vonalak után olyan öröm sugárzott a szemükből, amit ritkán látni.

– Mi hiányzik a legjobban?

– Mondanám, hogy hiányzik a normális internethozzáférés, az otthon összes íze, a kávé, a ruháink, a magas sarkú cipő. De már nem hiányzik. Valami megváltozott az értékrendünkben, valami más írja felül őket. Így igazából szeretteink után a zakuszka hiányzik a legjobban.

– Az ott tapasztalt dolgokból mit fogsz itthon is hasznosítani?

– Amikor idejöttem, két dolgot tűztem ki célul: az egyik a türelem, a másik pedig a kitartás megerősítése. Azt hiszem, mindennap igyekszünk türelmesnek és kitartónak lenni, mindennap számolunk addig a bizonyos tízig, ami lenyugtat. Ezt a két erényt szeretnénk hazavinni és hasznosítani. Szeretném, ha a hála is velünk tartana. Itt az ember sokat tanul a háláról, csakúgy mint a „nincs”-ről és a „van”-ról. Ha a nyugati ember egy kis részét is megtapasztalná ennek a harmadik világnak, másképp vélekedne saját életéről és értékeiről. Mindenkinek csak ajánlani tudom. Ha valaki elégedett az életével, akkor fogjon meg egy kicsi fekete kezet, és ossza meg vele belső értékeit. Ha valaki nincs megelégedve a helyzetével, az megláthatja, hogy mennyi van az igazi mélységig, ahol mégis tudnak mosolyogni az emberek. Ajánlom minden fiatalnak és idősnek, aki kíváncsi, aki segíteni akar, aki világot látna és kipróbálná magát egy ilyen környezetben.

Az erdélyi önkéntescsapat az Erdélyi Ifjúsági Egyesületen (röviden ATA) keresztül kapcsolódott be a programba, melyről még több részletet olvashatunk Réka blogján, az atasokkbeninben.blogspot.ro weboldalon.