„Mezítláb a parkban”

A város nem vette le ugyan a kezét az objektumról, hanem megpróbált a továbbiakban is élni az ottani lehetőségekkel és programokat vitt a helyszínre, hogy segítsen az embereknek a pihenésben, a kulturálódásban, de úgy, hogy a negyed lakosainak ki se kelljen mozdulniuk megszokott életterükből. A rendezvények – filmvetítések, koncertek, táncháztalálkozó – csak egy-két órányit, esetleg egy hétvégén át működtek. Szombaton is lesz ott esemény, a fúvóstalálkozón résztvevő együttesek vonulnak fel koncertezni és térzenét adni. Megfogant a kezdeményezés, s úgy látszik a város és a „beszolgáló” kulturális intézményeknek is tetszik az ötlet, és teszik becsülettel a dolgukat, hogy funkciót kapjon a programok által a tér.

Mivel hétköznapok voltak, vannak, s lesznek, úgy vizsgálódtam magam is e helyen – immár rendes lábbeliben járva, nyilván –, hogy annak sorsát, mívesnapi életét követtem. Szóltam már egy alkalommal, hogy minden generáció képviselteti ott magát. A különböző napszakokban más-más generációk tartózkodnak a már-már enyhet is adó fák alatt/között, a hajnali óráktól késő estig szolgál a liget. A használatnak azonban – sajnálatos módon – még nem alakult ki a kultúrája. Feltételezem, hogy a lakók a rendezetlen környezethez szocializálódtak és eléggé szabadon értelmezik a Fűre lépni tilos! aranyszabályát, és még leghátsó agytartományaikban sem fordul meg a gondolat, hogy a jó angol – és a hazai! – gyepet több száz éven át kell gondozni, hogy megmaradjon. Úgy néz ki, a berögződött „vonulási irányok” részben a továbbiakra is megmaradnak: a park déli sarkában, ahol a posta, illetve az újságárus bódétól közelednek a gyalogos székelyek, továbbra is árkon-bokron át közlekednek, toronyiránt (mert tornyok is vannak ám a láthatáron!), illetve átlósan, neki a szemközti tömbházsornak. Talán vethetne egy pillantást a városgondnokság madártávlatból az újonnan mutatkozó ösvényhálóra, s akár a zöldövezet rovására, sétányokat képezhetne ki, hogy a szokáshoz némiképp idomuljon. Talán a sétányok csatlakozásánál is le kellene mondani a derék- vagy hegyeszögben záródó járdacsatolásról, akár le is kerekíttethetnék a ki- és beugrásokat, mert a pixidarius – legyen akár vén, akár fiatal – következetesen spórol a léptekkel, inkább lekoptatja a szakadatlan gyep-gyötréssel az árválkodó fűkezdeményeket.

Elképzelhető, hogy más fertályokon is vannak gondok – valóban felülről kellene rápillantani vagy szakszerűen körbejárni. Az biztos, hogy a C+C áruház felé igyekvők soha nem fognak a keskeny fűszalag mentén végigmenni, hogy aztán szabályosan visszakanyarodjanak – annyira nem Svájc még e kies hon –, hanem pár lépés után odaoldalaznak a bolt falához, ahol bevásárlókocsit szokás vételezni. A zöldnek ott egy-két sávban annyi. Kell valamekkora járófelület, hogy odaszokjanak a delikvensek. Pluszköltség árán így megszabadulhat az önkormányzat az állandó és értelmetlen fűpótlástól, meg a méregtől.

Ha ott van minden generáció, akkor a babakocsi mellett, felbukkan a görkorcsolya, a gördeszka, meg a kerékpár. Balesetveszélyessé változik ez a koedukált és multifunkcionális terület. És érdekes kísérőjelenség még a békés, ám nem ártalmatlan park-használatnak a bölcsődés vagy óvodáskorú generáció révén jelentkező furcsa igénybevétel, hiszen a kisemberek azonnal bevetik a magukkal hozott miniatűr földmunkagépeket és dömpereket, és elkezdik jobbra-balra szállítgatni a frissen telepített humuszt, amelybe gondos kezek pár órával azelőtt fűmagot szórtak. Mert az anyukák nem figyelnek rájuk, mert eléggé el nem ítélhető módón – míg cigarettázgatva a turkálók kínálatáról meg egyéb világraszóló dolgokról beszélgetnek az ismerőseikkel –, nagy műgonddal még egy-egy csikket is eltaposnak a szegélyköveken.

Nem is szóltunk azokról a szorongással telített pillanatokról, amikor a kicsinyek azt mondják, hogy nekik azonnal kell. Cseppfolyós és szilárd állagú élettani szükségletek végzésére utaló jelek nyomai bűzlenek a bokrok környékén, és technikus legyen a talpán, aki undor nélkül képes a rendezvények után felnyalábolni az összehúgyozott kábelkötegeket. Ez már nem a gyermekek, hanem a derék sörfogyasztók érdeme, akik igénybe veszik a sörsátrak és a lacikonyhát logisztikai teljesítményét. Parkőrt kell ide kivezényelni, zord, egyenruhás embert, akitől félrerettenek az ifjak, akit látván, restellik hanyagságukat a nagyok. Jó lenne, ha a „szép zöld gyep” védelmezője csekély ellenszolgáltatás fejében, esetleg ingyen, egy igazi illemhely kulcsát nyújthatná át a rászorulóknak. Nem konténerbudira gondolok ilyenkor, hanem igazi építményre, vízöblítésesre, ahol kezet is lehet mosni, ha úgy adódik.

Egy szép és új világ képe dereng fel a lelki szemeim előtt, akár a névadó Dávid Ferencnek, aki az Egy és Igaz Istennel találkozván egyenes utat látott a jövendőben. Olyan világé, amelyben az érték megmarad, s ahol mindannyiunk javára gyarapszik, lassan, méltóságteljesen, miként növekszik a tölgy, s ahogyan a hárs, igen, a nagy tanácskozások és a bölcsesség évszázadokon át enyhet adó árnyú zádogfája szokott terebélyesedni bennünk, úgy.