Még él a kerékkészítés mestersége Csíkszentimrén

Nagy József a közösségi megmozdulások egyik lelkes résztvevője, mozgatója: annak idején táncolt a tánccsoportban, „színdarabolt”, most a helyi nyugdíjas csoport aktív tagja. Ugyanakkor azon kevesek közé tartozik, akik ismerik még a kerekes mesterség csínját-bínját. „Már a dédapám is kerekes volt Verebesben. Tőle eltanulta édesapám, és én tőle. Az édesapám felőli nagyanyám Gidófalván szolgált egy kastélyban, egy báró házaspárnál. Ezeknek nem lehetett gyerekük, és megegyezték, hogy a szolgálóné kihordja a gyermeket, ők sajátjukként felnevelik. De aztán 1919-ben jött a gazdagok kitelepítése, s a báróék el kellett menjenek. Édesapám kicsi volt, dédapámék nem engedték el. Rá két évre az apja, a báró visszajárt Magyarországról, de aztán csak nem engedték el vele. Nagyanyám korán meghalt, így ottmaradt dédapámnál édesapám. A nagybátyja is kerekes volt, és így tőlük tanulta meg a kerekességet, én meg átvettem tőle” – vázolta a családfát.

Bár eleinte nem szerette, „belenevelkedett” a kerekes mesterségbe. 1968-ban fejezte be az általános iskolát, ezután inasként kezdett dolgozni a kollektív gazdaságban, és nyolc éven keresztül „kerekesként” dolgozott ott. „1975-ben a kerekességnek kezdett leáldozni, mivel bejött divatba a gumikerekű szekér. Elmentem Simonba dolgozni, akkor még lóval húzatták a fát az erdőről, oda kellett kereket, szánt, ilyent-olyant csinálni. Két évet dolgoztam a csíkszentsimoni IFET-nél, onnét aztán bekerültem az asztalos szekcióba, s ott dolgoztam 16 évet. Mikor jött a fordulat, és számolták fel a vállalatokat, eljöttem haza dolgozni, váltottunk engedélyt egy ismerőssel, de nem tartott sokáig az együtt dolgozás. Aztán 2005-ig asztalossággal dolgoztam itthon, mint egyéni iparos. Amíg élt édesapám, ketten végeztük az asztalos munkát, kapukat is faragtunk, vagy bútorokat készítettem, örökké került valami. Ma már sajnos a kerekesség nem nagyon megy, egy-egy kútkereket, ha kérnek. Az a baj, hogy nincs pénze senkinek, kicsit luxusnak számít, ha valaki ilyet rendel” –  mutatott rá a kerekes mester. Elmondta, 250 lejért olyan kereket készít, amit már lehet tenni be a szekérbe.

Egy kerék elkészítéséhez háromféle fa kell: csere, bükk és nyír. „A nyírfa az agy, az kiesztergálódik. Kifúródik a küllők helye, megcsináljuk a küllőket, a fentőt, s akkor van a kerékfal, azok rearakódnak. Most már vannak kicsi barkácsgépek, sokat segítenek a kerékcsinálásnál, nem kell kézzel kivésni, sokkal könnyebb. Mert régebb az éket is, amivel a kerékfal szorítódik, kézzel kellett megcsinálni. Három-négy ember kellett a kerékkészítéshez: gödröt ástunk, két cölöpöt beleütöttünk, s kerülte körbe négy ember, amíg kifúródott a kerékagy. Aztán azt vitték a kovácshoz kivasalni. Azt mondták ezelőtt, hogy az a jó segéd, amelyik öt nap alatt meg tud egy kereket csinálni. Ma már egy nap elég. Édesapámnak a szerszámai ma is mind megvannak. Emlékszem, fejszével kellett először kifaragni a fát, utána kicsi gyaluval kigyalulni, a falat kivágni. Akkor az egész család besegített.”