Végső búcsú a kedvencektől

Minden évszakváltáskor megcsillan a fény a szememben: ideje átpakolni a gardróbot. Főleg ősszel izgi a munka, amikor már elegem van a tikkasztó nyárból, és alig várom, jól beburkolózzak a legmelegebb pulóverekbe. Ez általában sosem egynapos feladat, sokkal inkább eltart egy hétig is. Ki kell pakolni minden szekrény minden sarkát. Aztán jöhet a próba, egyenként minden darabot magamhoz fogok, ha nem is öltözöm bele. Négy kupacba gyűjtöm a nyári ruhákat: kidobandó, nem hordom – de megmarad, a kedvencem – már kopott, de marad, minden tökéletes – marad. A négy kupacot szépen összehajtom, amit kell, mosásba teszek. Ezzel természetesen egy délután el is röppent.

Letudva a rosszabb felét, másnap jöhet az izgalom. A szekrények mélyéről, a polcok hátuljából előkerülnek a pulcsik, hosszúnadrágok, kardigánok, itthoni, meleg kezeslábasok, sálak, sapkák – minden fincsiség. Mindezt ugyanúgy fel kell próbálni. Isten ments, esetleg kihíztam valamelyikből, vagy valamilyen csoda folytán bármilyen kár érte az elmúlt fél év alatt, le kell ellenőrizni. Miután a polcokat sebtében kitörlöm, jöhet a bepakolás. Nadrágok szín szerint. Pulcsik vastagság, funkció és szintén szín sorrendben. Mikor már majdnem betelik a gardrób, a mosások végénél járok, akkor látok hozzá a csemegéhez. Zoknimániásként rengeteg darab lapul az alsó polcokon. Titok-, boka, hosszú-, térdzoknik, minden sorban pedig: fekete, fehér, csinos, meleg, vicces, érdekes mintás. A virágosak hátra kerülnek, a rivaldafényt az őzikés, szarvasos, rókás, sárga, kötött kapja.

No, de természetesen idén mindezen munkálatokat csak emlékeimben őrzöm. Jelenleg nincs az a megengedett koffeinmennyiség, a hormonok által beszívottnak tűnő nyugodt állapot, őszi friss lendület, ami rávenne, hogy hozzálássak. Két kupac jönne ki csupán, évszakokra bontva négy: „ez már nem jó” és „ez még talán”. A legédesebb, gyöngyös aljú farmernadrágom, már messziről látszik, a karomra sem elég. A kedvenc kék pulcsim most már nem mutatna jól, hiszen köldökig ér. Abban az állapotban, amikor már a nagylábujjkád sem látod a pocaktól, bizony nagyon sok minden furcsán áll. Marad a remény, amivel még két csoportba oszthatom a ruháimat: „ebbe már biztosan sosem fogyok vissza” és „ebbe még talán”.