Vásárhelyi honfoglalás

Műfajilag is szinte meghatározhatatlan szövegek kapcsolódnak egymáshoz és egymásba úgy, hogy elfogadhatjuk regényként akár, de inkább novellafüzérnek, s ha még tovább aprózzuk, rövidebb és hosszabb hírösszeállításnak is tekinthetjük. Ugyanis minden lényeges, ami benne előfordul, a szakaszokra való bontás, a még kisebb egységekre történő szétszaggatás, a közbeékelt, aggályoskodó rövidke tanácsok, útbaigazítások egyrészt kétségtelenül izgalmassá teszik az olvasást, másrészt olyan fontos jelenségekre hívják fel figyelmünket, amelyek lényegteleneknek tűnnek ugyan, de a mű egészének megértéséhez jó támpontoknak számítanak.

El is várható egy matematikus-informatikus írótól, hogy pontosan adagolja, mikor mit kell kiemelni, hiszen ő, a matematikus tudja, mi a végeredmény, de annak eléréséhez hosszabb-rövidebb utat meg kell tennie a megoldónak-olvasónak. Mint ahogy maga is elég kacskaringós ösvényen futott be a szépírás udvarába. Igaz, e könyv előtt már előállt novellás kötetekkel, s ha kellett, márpedig kellett, több számtanpélda-gyűjteménnyel is maga felé irányította a közfigyelmet. Korábbi írásainak egy része, töredéke fent van a világhálón is, s ha okoskodni akarnék, azt kellene mondanom, azok voltak az ujjgyakorlatok a mostani jelentkezéséhez.

Aki ismeri a szerzőt, könnyen rájön, hogy önéletrajzi történetet olvas, de kitágítva olyannyira, hogy beleférjen egy város, a szülőföld és az ott élő magyarság gondja-baja. Áthallásos, nagyon erős jelképrendszere érzelmileg is megérinti nem csupán azokat, akik az író szülővárosának átváltozását megélték és megérték, hanem mindazokat, akik szülőföldjük sorsát aggódva figyelik, s az újkori honfoglalás, kiszorítósdi hátrányaiból részesültek és részesülnek. Ezért nem csupán azoknak jelent(het) izgalmas olvasmányt ez a mű, akik Váradi József szűkebb baráti és ismeretköréhez tartoznak, hanem mindazoknak, akik számára nem lehet közömbös az a terület, ahol ők és elődeik születtek, s amelyet sok esetben már mások tudnak magukénak.

Amolyan szociográfiai tanulmánygyűjteménynek is beillik a könyv, de annál drámaibbnak tűnik, mert a szépirodalom eszköztára sokkal megrázóbbá, tragikusabbá varázsolja a megtörténteket és a történeteket. Nyilván a munka nem lenne teljes, ha hiányoznának belőle az igen személyes utalások, a magányos, de önmagát fel nem adó tanárember vívódásai, az elismerés és elismertség utáni vágy, a meg nem értésből és meg nem értettségből gyakran fakadó elkeseredettség, a szüntelen megújulásra való törekvéseire fel-felizzó ellenszenv, a hatalom packázásai. A most megjelent alkotás azt is jelzi, hogy itt nem zárult még le a sok-sok mondanivaló és üzenet közvetítése, a nyugdíjba vonulás nem ütötte ki, nem üthette ki kezéből a tollat, s ha már az írás mellett ő maga szerkesztheti egybe több kötetet is kitevő kéziratait, kíváncsian vár(hat)juk további jelentkezését.