Történet a jövőből

Érdekes dolog, érdekes. Tudod, hogy közeledsz a városhoz, valamelyikhez a három közül, amelyeket meg kell keresned a mai munkanapon. Az is érdekes, hogy a kicsi asszony minden alkalommal aggódva búcsúzik és enged el. Mintha kísérleti robbantást vezényelnék. Tegnap volt házassági évferdülésünk, a harmadik. Két barát és két feleség, más semmi vendégség. De neki minden ünnep. És elnémulás, amikor azt mondtam: házassági évferdülés. Édeském. Csupa félelem. Egyszer mondtam neki, hogy te házasság-fóbiával születtél.

– Nem, Géza, nem. Válásfóbiával. Az lehet.

Itt van, még kis ideig amott van a város. Három nagyobb áruházat, két korszerű, remek javítót kell megnéznem. Technika, modern csodaszerek és szerszámok. Valójában nem nehéz munkakör fiatal mérnöknek, gondját viselni a technika áldásainak. De talán enni kéne előbb valamit, valahol, valamikor. Tiszta slágerszöveg, éhgyomorra.

– Géza, ne feledje, a maga ideiglenes feladata nem a reklámozás, hanem tanácsadás – ezzel enged el a főnök minden alkalommal.

Kávézó, kocsma, bár, megint kávézó, vendéglő. Újabb időkben földszinten csak ilyesmi lelhető. Egyél, Géza, ne hanyagold a táplálkozást. Édes kicsi asszony. Hogy lesz az ilyenből nagymama? Aggodalom-részecskékből áll, riadalmakból, szelídséggel összetapasztva, lesimítva gondosan mosolyoldattal. Ez ám az élet sajátos technikája! Ott van parkoló, vendéglő is. Nosza!

Féltizenegy. Nagy, mondhatni debella férfi az ajtón belül. Géza elmegy mellette, néhányan kávéznak, leül egy asztalhoz egyedül. Barna férfi a pincér, de látszik, nem itt és nem az idén barnult le.

– Parancsol?

– Á, inkább kérek. Sertéssültet szalmakrumplival.

A pincér láthatóan elhűl. Hátralép, mint akit madárijesztő szólított meg Nyárádköszvényesen, oxfordi tájszólásban.

– De kérem! Hogy képzeli?!

– Nem mondom, hogy sürgősen, ráér hamar is.

Géza, olcsó a humorod és alacsonyan száll! A fiatal mérnök akkor vette észre, hogy a debella ajtónálló feszülten figyeli őket. A pincér furcsa magyarsággal szólalt, most már bővebben.

– Nem látta a háztábla kinn? Étlap se? Itt nincs disznósült, sertés se nincsenek – mindezt úgy mondta a fiatal mérnök úrnak, mint egy elemi erejű felfedezést, melyet már illene tudnia ennek a… is.

– Háztábla? Azt nem láttam. Nem is kértem. Cégtábla, talán…

Ekkor indult el feléjük a legalább gesztenyebarnának nevezhető debella ajtónálló. Közelített, mint a titkos földrengés.

– Mi vagy itt baj?

– Vendég vagyok, éhes vendég. Az bizony baj.

Valami idegen nyelven ejtett két szót a pincér, aztán magyarul, ahogy.

– Akar sertést enni. Itt.

– Nem tudod, hol vagyol, itt sertésdisznó már nem leszel soha. Ír tábla a cég neve. Lásd? Nem lásd?

Géza vette az étlapot. Nagy betűkkel rajta: CÓRDOBA.

Öt év egyetem, három év házasság plusz tisztelet az ókori kultúra iránt, mindez nem elég ahhoz, hogy jöjjön világosság eléd? Már értett mindent, hiszen oly korban élünk.

– Pincér, nincs fléken, hát nincs…

– Nincs, nem is lesz – vágta rá a két szolgálatos, a behemót el is ballagott. Géza már emelkedőben mondotta, csöndes szóval.

– Gyermekkorunkban kitalálták a gyermekflekkent egykor…

– Nincs, mondtuk én s mi, nem leszel flekken – ujjongott ég felé a pincér. Géza már állva s mosolyogva mondta a magáét szelíden.

– Zsíros keny… – Százhúsz kilós fürgeséggel dübörgött vissza a behemót ajtónálló.

– Te ne zsidózz itt… ne zsi…

– Zsíros kenyeret mondtam. És nem tegezzük egymást még. Anyánk mondta…

– Te még anyázol zsíros… Odaki! Odaki! Most mehetel odaki!

És felkaron fogta volna, de Géza elment, étlen. Már nem is gondolt a gyomrára, pusztán arra, hogy ezt a szégyent még játékból se mondja el asszonykájának. Minek? Állítólag forog a föld, de merre?

Odakinn pár lépés után megállt és fölnézett a cégtáblára: CÓRDOBA. Eszébe vette, amit vehetett a híres Córdobáról, az arab ókorról. Nem semmi, hogy elért Európába is Damaszkusz, Petra híre-neve. De hát mégiscsak kidobtak Córdobából. Még pohár vizet se adtak. Igaz, nem is kértem. Azt se, hogy itt üssék föl a sátrukat.