Tiltsák be a Real Madridot!

Egyik szemem sírt, a másik könnyezett nemrég a protévés Bajnokok Ligája meccsen, mégpedig a Borussia Dortmundért. Olyan szép sárga-fekete mezben, mintha milanói divattervezők ókumlálták volna ki, olyan pacsirtatorkú szurkológárda, hátuk mögött az EU-motorja német gazdaság és sok millió reménykedő tévénéző hogy hátha végre, végre, és akkor jön a Real és ájncvájdráj elpáholja őket, most örvendjenek, ha az Európa Ligába potyognak ki és nem még lennebre, a FC Voluntari szintjére, vagyis a semmibe.

Szóval úgy volt, hogy drukkernóta-szárnyon repültek a német fiúk (azaz lengyelek, ukránok, Schengenen innen- és túliak, értitek, ez a módi) fejjel egyenest a spanyol (dehogy spanyol, de nem ismétlem) kapu felé, de ott volt a Carvajal-gárda és csak a dudorral maradtak a kobakukon. Szegény Aubameyang, aki a német bajnokságban ráhozza a frászt a védőkre, úgy ontja a gólokat, most aszténiás tavaszi légyként pattant le a centerekről. A Real meg egy ellentámadással- pontosabb szöktetés, beadás, lövés, mint a kézilabdában és egy-null, meg kettő-null. De ez lett volna bárki ellen. Felháborító, izgalmatlanná teszi a focit, innen a jegyzetem címe. Tiltsák be őket, nyerhessen már más is, például a Liverpool vagy a Puskás-Akadémia.

Így volt valamikor a hokiban – a szovjeteket akkor sem győzték volna le, ha szurokkal kenik be a korcsolyáikat –, a kézilabdában, amikor a románok Hansi Moserrel és Stefán Birtalannal elpotyoltak mindenkit és – ó, idők! – az Aranycsapat legaranyabb korában. Vagy az undokul pontos Björn Borg idejében, aki a teniszpálya alapvonalához ragadva várta, hogy az idegbajba ráncigált ellenfél hibázzon, és az hibázott is, a viking Borg meg gyűjtötte a wimbledoni salátástálakat, ejsze ő se tudja, hányat.

Valami azt súgja a fülembe, hogy ez a Real-gárda a mi sepsis Suciu mesterünkkel is BL-győztes lenne, annyira értik a fiúk a játékot. Erről jut eszembe, a hetvenes években egy amerikai városkában egy milliomos, nyolcvanas éveiben levő (de hetvenkilencnek alig kinéző) hölgy pénzelte a helyi szimfonikus zenekart, egy feltétellel: évente egyszer ő vezényeljen. A zenészeket a fáma szerint nem zavarta a nénike idétlen hadonászása, tudták ők jól, mikor szol diez és hol kezd melankóliásan búgni a fagott.