Téved, Pop úr!

Nem gondoltam volna, hogy valaha is nekünk kell megvédenünk a gyulafehérvári nyilatkozat szerzőit és a küldötteket, akik közfelkiáltással elfogadták volt 1918. december elsején a sarkalatos dokumentumot. Méghozzá Ioan-Aurel Poptól kell megvédenünk, aki történész és akadémiai elnök létére kontextusából kiragadva értelmezi azt, hogy ellentmondhasson a tusványosi szabadegyetemen ismét elhangzó kijelentésnek.
A történész ugyanis azt állítja – szintén nem először –, hogy téved, aki szerint autonómiát ígértek volna Erdély nem román népeinek az ott akkor összegyűltek. A Transindex így foglalja össze érvelését: az elnök úr szerint „a Nyilatkozat szövegében kétszer szerepel az autonómia szó, de az először Erdély, Bánság és Partium ideiglenes önigazgatására vonatkozik, amelyet a területek addig élveznének, amíg az országnak új alkotmánya lesz. Másodszor pedig a vallási felekezetek önszerveződési jogára. Mind a kisebbségiekére, mind a többségi felekezetre. Ami az erdélyi nemzetiségeket illeti, számukra mindössze az általuk választott képviselők általi anyanyelven történő igazgatást és bíráskodást szabta meg, valamint a számarányos képviseletet a román parlamentben, mint javasolt szempontokat. (…) A Nyilatkozatnak nincs kötelező ereje, pusztán egy sor olyan javaslatot tett a későbbi alkotmányozó eljárásnak, amelyekhez igazodva Románia megadhatná azokat a jogokat, amelyek akkor összhangban voltak a korabeli nyugati liberális nacionalizmussal. Ezeket a jogokat pedig azóta – többé-kevésbé, nagyvonalakban – Románia megadta már a nemzeti kisebbségeinek.”
Elég szembesíteni a fentieket a Nyilatkozat idevágó passzusával, hogy kitűnjön, ferdít az elnök úr. A Nyilatkozat ugyanis a Román Nemzeti Párt és a Szociáldemokrata Párt román szekciója (lásd Vasile Goldis) több évtizedes harcának tanulságait fogalmazza meg, azt ígéri Erdély népeinek a Romániával való egyesítés esetén, amit az erdélyi románság a maga számára igényelt a 19. század végén és a 20. elején, amíg kisebbségi sorban élt. És bizony nem kért kevesebbet regionális tanügyi, iskolai, igazságszolgáltatási önrendelkezésénél, amit ma autonómiának hívunk.
Idézet a Nyilatkozatból: „III. Ezzel kapcsolatban, az új Román Állam kialakításának alapelvei alapján a nemzetgyűlés kijelenti a következőket:
• Teljes nemzeti szabadság az összes együtt élő népnek. Minden nép számára a saját nyelvén biztosít oktatást, közigazgatást és ítélkezést az illető néphez tartozó személyek által, és a lakosok számának arányában minden nép képviseleti jogot fog kapni a törvényhozó testületben és a kormányzati szervekben.
• Egyenlő jogok és teljes autonóm vallásszabadság az Állam minden felekezete számára.”
Az elnök úr azon kijelentésén is hosszasan lehetne vitatkozni, hogy Románia azóta megadta volna nekünk az európai gyakorlattal egybevágó jogokat, amikor még a saját szimbólumainkat se használhatjuk szabadon, anélkül, hogy borsos bírságokat sóznának elöljáróink nyakába. És – például – milyen „autonóm vallásszabadságról” beszélhetünk akkor, amikor visszaszolgáltatás helyett államosítják az egyház ingatlanjait?