Találkozásaim Magyari Lajossal

Magyari Lajos nevével félszázaddal ezelőtt mint középiskolás diák találkoztam először, s egyik jellegzetes verse, a Kapuállító éveken keresztül kísért, sőt, mondhatnám, része volt irodalmi tudatunknak, hiszen nemcsak egy verset értettek alatta, de azt a nemzedéket, illetve írói csoportosulást is, amelynek meghatározó alakja volt, s így az 1969-ben megjelent antológiájuknak is a Magyari-vers címét választották.

Aztán magát a költőt s a verseit szenvedéllyel előadó versmondót is láthattam-hallhattam többször is író–olvasó találkozók alkalmával, később pedig a közvetlen baráti beszélgetések ideje is eljött. Veretes nyelvezetű verseit magam is szívesen „sokszorosítottam” rám bízott falusi diákok körében, mert éreztem, amit aztán Kányádi úgy fogalmazott meg, hogy a vers az, amit mondani kell, s a Magyari verseit ugyancsak fontosnak tartottam gyermekekkel mondatni éppen ott, ahol „kiskatedrám” volt.

A lapszerkesztővel szintén jó munkakapcsolatom volt, az újságírót pedig alkalmanként még írás közben is láthattam, ami az ő esetében rendhagyó módon zajlott, minthogy a leadásra kerülő cikkét szerkesztőségi szobájában sétálva a gépírónőnek nyomdakész formában mondta tollba, pontosabban írógépbe.

A rendszerváltást követően, közművelődési ténykedéseim során a közéleti szereplőhöz is bizalommal fordulhattam. Nemcsak irodalmi hősét, Csoma Sándort becsülte nagyra, de kész volt élő szóban és költőként, saját verssel méltatni a másik székely-magyar nyelvzsenit, Szentkatolnai Bálint Gábort is. A róla írt vers (Márciusi parafrázis) először élő szóban, a költő előadásában éppen a tudós szülőfalujában hangzott el, közlésére csak később került sor.

Találkoztam Magyari Lajossal élete utolsó időszakában is, de – fájdalom! – nem elégszer. A búcsúzó ember őszinte ragaszkodását érezhettem mindannyiszor, aki testi bajairól s lelki sebeiről is nyíltan beszélt. Költőként sem hallgatott ezekről. Az Őszi zsengék című költeményében például tudatosítja, hogy „van valahol egy bölcsebb nyugalom, / mi túltesz a ’reszketéseken’, / s túl gyűlölségen”, de nem tekint el attól, hogy „elmúlt a nyár, múlik az Ősz is, / a farkascsorda énrám vicsorog, / nőstényordas mondja kéjjel: / ’Úgy lesz az szép, ha vér csorog!’”

Egyik találkozásunkat akár véletlennek is tekinthetném, de tudom, hogy törvényszerű volt, hiszen mintegy másfél évtizeddel ezelőtt a perkői Szent István-búcsú alkalmával történt, ahová, ugye, belső igény indítja az embert. S hogy az a bensőséges ünnep Felsőháromszék szent hegyén a költőt is megérintette – akárcsak a csíksomlyói búcsú, amelynek szintén van lírai dokumentuma Magyari költészetében –, az olvasó számára a Búcsú a Perkőn című vers tanúsíthatja, amely nem más, mint a hívő magyar keresztény imája, aki éppen az adott történelmi helyzete okán fordul a szent királyhoz, ekként: „védd hát, királyunk, ősi jussunk, // mi földünk, hitünk és anyanyelvünk, / ne kelljen itt szónkat visszanyelnünk, / s ha újra és újra pörbe szállunk, / tarts törvénynapot, Nagy Királyunk!”

Klasszikus irodalmi hagyományra épült magán- és közéleti líra, amit Magyari Lajos művelt egész költői pályája során, s amint az előbbiekben érzékeltetni próbáltam, a publicistaként folyamatosan jelen lévő írástudó költőként sem hallgatott el. Egyik összegzésének, lírai számvetésének a Köszöntő címet adta, és József Attilára emlékeztetően ír a hazáját, úgymond, meglelt és a jövőben bízó ember érzéséről. A sajátjának tudott földre úgy tekint a lírai alany, mint amelyen „nem vesz erőt ... veszejtő enyészet, /.../, hazát ad embernek, vadnak, madaraknak, / búcsúzó őszöknek, fémkemény teleknek, / de leginkább hazája a kikeletnek”. A költő hűsége szülőföldhöz és hazához példaértékű, s bizakodása reményt kelthet az olvasóban: „Új hazát én már nem keresnék, / telét elviselem, várom kikeletjét.”

A Magyarival való találkozásokat immár régi és új köteteinek fellapozása jelenti. Elégtétellel vehetjük számba, hogy a költőtárs Czegő Zoltán gondozásában már 2015-ben megjelent egy gyűjteményes kötete (Sepsiszentgyörgy, Artprinter), aztán 2017-ben Lélekcserélő idők címmel 1989–90-ben írt vezércikkeiből készült bő válogatást adott ki a Kolozsvári Művelődési Egyesület, az idei évben pedig a Hargita Kiadóhivatal Székely Könyvtár sorozatában jelent meg a Válogatott versek című Magyari-kötet Fekete Vince szerkesztésében.