Szénné égett remények

Tudom, hogy némelyek meg fognak botránkozni. Aki írásra adja a fejét, vállalja ezt is. Kikérezkedik belőlem a mondanivalóm. A Colectiv-féle tragédiáról van szó. Hogyne lenne tragédia, talán hetvennégy ember megégett. Éppen két éve, a média újra és újra előveszi a témát. Nos. A szívszorító fájdalmon túl mit mondhatnék? Ami engem zavar, az, hogy azokat a szerencsétleneket a média amolyan mártíroknak mutatja be, szembeállítva őket a gonosz állammal, kormánnyal stb.

Amúgy egy kormányt megbuktattak ezzel az ürüggyel. Tömegtüntetés, „monnyanak le, mind” meg a többi szokásos szlogen. Lemondtak, lemondatták őket, nem vagyunk boldogabbak, de ez más lapra tartozik.

Szóval vissza az esetre. Ne tessék haragudni, de mi hősiesség van abban, hogy több száz ifjonc és kevésbé ifjonc elmegy egy klubba, egy importált sztaniol-badar ünnepet, a Halloweent, itallal, vad zenével, testvonaglással megtartani?

Egy kis zárójel. Akkoriban egy ortodox pap nagy botrányt keltett a kijelentésével, miszerint istencsapás volt a haláluk a démoni ünneplés miatt. Persze, hogy bődületes szamárság és sértő Istent valami kegyetlen csendőrhöz hasonlítani. De tény, hogy a klub vendégei közül sokan sátánista jelképekkel telepingált pólókat viseltek és az egyik elhunyt zenész – fénykép van róla – félreérthetetlen módon az ördög jelét mutatva pózolt. Nem ezért halt meg, egy sor felelőtlenségért és kapzsiságért halt meg, akárcsak a többiek.

Merthogy: az állam a hibás, hogy egy nyolcvan személyre szabott klubba négyszáz vendéget begyömöszölnek?

A kormány döntött úgy, hogy egy zárt teremben szikrázó-füstölő kenceficét használjanak? És azokat is gyanús forrásból beszerezve, szakszerűtlenül használva?

A politikusok hibája, hogy a biztonsági előírásokat annyira sem tartják, mint a vécépapírt?

És most az állam. Mit tett, mit nem? Ehhez hasonló pánikhelyzetben hol nem történnek hibák?

Elgondolkodott valaki, mennyibe kerül egyetlen megégett beteg egyetlen napi kezelése? Ötven páciens heteken át? És sok sérült külföldi kezelése, heteken át, amit az állam mind magára vállalt?

Egy államvagyonba került az egész, számoljanak utána, ha nem hiszik.

Biztos vagyok benne, hogy azon a pénzen sok ezer iskolás egy évi tanítását fedezni lehetett volna. Vagy védőoltásban részesíteni megannyi ezer kisdedet és folytathatnánk.

Mert buli kellett, mert a klubtulajdonosnak nyereség kellett, mert az ellenőrt egy üveg viszkivel süketnéma-vakká lehet tenni. És az adófizető polgár fizet. Én, te, ő, a maflák.

A rendszernek megvannak a bűnei, tessék kezelni. De nem mindenért a rendszer a felelős.

Áldozatok, igen. De nem mártírok.

Én inkább mártírnak tartom a bácsikát, aki belehal egy egyszerű betegségbe, mert negyven év munka utáni nyugdíjacskájából nem telik gyógyszerre. Miközben tíz-és százezrek mennek el a Halloween-parti áldozataira. És továbbra is az államot szidják, remélvén, hogy kártérítést is ki fognak csikarni. Ügyvéd találtatik, naná.

Ahogy Nyugaton is szinte hősöknek mutatták be – emlékezzünk a szívfacsaró filmekre – az AIDS-betegeket – miként pereskednek, miként kapnak nagy győzelemként óriási kártérítéseket. És nem kérdezik inkább, jóemberek, maguk még fiatalok, dolgozniuk, alkotniuk kellene a társadalom javára, nem eltartottként tengődni, nem pereskedni vagy egy kórházban méregdrága kezelést kapni, általában kilátástalanul, mert a betegségük gyógyíthatatlan. És miért betegek? Hát mert kilencven százalékuk gátlástalan, minden erkölcsi normát felrúgó életmódot folytatott, tisztelet a valóban ártatlan tíz százaléknak.

Törtem a fejem egy megfelelő befejezésért. Most jön a hír, hogy öt fiatal bennégett egy őrülten vezetett autóban. Halloween-partiról tértek haza egy klubból.

Elcsépelt befejezés, de örökérvényű. Az ember semmiből nem tanul.