Rügyek a fagyban

Megfáradt télben olvasom le a hőmérőt, az ablakon belül meg a bőrömön, légutakon érzékelem azt, amit nem hamisít, mert nagyon áldozatos fagyban a hamisítás tudjuk, mivel jár. A tél derekán még szemelgettünk és számolgattunk, a reszketeg, bizonytalanul ingadozó időjárás mennyit ereszt a termelés meg a termés javára. A hamisítás mindig kockázattal jár. Síkos utak, fagyos ügyek, aztán az égvilágon mindennek ki kell köbözni dideregve a vetületét a költségvetésben.

A vetés, a mezei ágyvetés éppúgy riogatja a maradék mezőgazdaságot, mint a polgárt a legbensőbb hőmérő. Reggeli utakon hogyan halad a kocsi, tegnapi friss fagyáson a havas, sáros maradék. Mindenbe nehéz belenyugodni itthon, hiszen az őrjöngő téli szélvihar részrehajlás nélkül eltakarította a román kormányt is. Alig sem bírta ki még a tél végét sem legalább. Az időben kurta arasznyival előbb bukott meg a másik kormány, az ország népe még a mosnivalót se tudta rendbe rakni, nem is beszélve az új ámítások rendszeréről, máris bukott.

Fagyos idő, síkos utak. Összeszorított fogakkal, ököllel indítja iskolába kisgyermekeit a szülő, a nagyszülő. Minden nap hihetetlennek tűnik a legértékesebb nyáj terelgetése feszült figyelemmel, baja ne esnék semminek. Mit marasztalunk ebből a télből, csatározások politikumából és szomorú tapasztalatokból? Oly kicsire zsugorodtak a téli ünnepek, hogy azt hiszem néha, az utóbbiak az előzők őrleményét fogyasztják máris.

Önnön nagyságában gyönyörködve, derűs köldöknézetben számlálnak el egymás után a kormányok minálunk. A bevétel nem sok, a veszteség igen. Aki utánunk jön, tegye be az ajtót. Ennél nehezebb az újabb és újabb politikai pászmában eligazodni. Azonban az alkalmazkodásnak is megvan a maga belső rendje, technikája. A mi kisebbségünknek ezt is figyelembe kell vennie. Románia több nemzetiségű ország volt egykor, első rangú feladatának tekintette minden eddigi kormánya ezt a „kérdést” megoldani. Százezrek voltak terítéken téli, nyári gondjaikkal, és nem vette tudomásul kormányok és politikai tákolmányok sora – ma sem –, hogy nemcsak a nemzetiségi megalázás, hanem a nyomorúság, a gazdasági visszamaradottság elől is menekülnek milliók innen.

Reggel elóvakodtam a rettenetes fagyban ügyeim intézni magam is. A madárvilág erdeje komoran készül a rendíthetetlen napfordulóra, a zöld lombok teljesen gyanútlan forradalmára. Ez ad erőt, az elvont bizonyosság az időben, hogy a remény maga a szükségszerűség a magyarság számára. Azt halasztgatni nem lehet, csepegtetni kell napról napra. Aminek nincs rendszere és talapzata, arra csak látványos fellegvárakat lehet rögtönözni.

A járdán be lehet látni az iskolás gyerekek osztályába. Melegben ülnek a padokban, mindannyian lehajtott fejjel. Valamit írásban készítenek a jövőre. Belátok az osztályba, nincs semmi sötétítés. Üres a város, mindenki tető alatt. Szinte zúg a fülem, amint állok, belátok a jövő készítgetésébe. Magyar iskola osztályának ablakában a jövő felé.

Tegnap locspocs volt, ma minden fagyos. A tavasz rendíthetetlen bennem is, ami a magam részét illeti. Óvatos mozdulatlanságomban a gyermekek jövőjébe látni szeretnék. A múltjuk jelenik meg, a farkaslaki születésű és ettől a néptől elszakadni sosem tudó Tamási Áron regényébe látok az ingujjas gyermekek mögött, templomba. „A padok reccsenésig tele, köveken lábak erdeje, az oltárok előtt emberhullám, a kórus és a torony ablakai megtömve. Mindenütt ember, mindenütt székely, öreg és fiatal, asszony és férfi, lobogó vérűek és bölcs humorral ékesek.” (Tamási Áron: Szűzmáriás királyfi)

A Szabadság téren kisebb csapatokban galambok várják az adakozókat, a pattogatott kakast el-elhullatókat. Nem kéregetnek, inkább takarítanak, sürögnek mindenért, mert élni kell. Gyönyörű, életes madarak, és mégis az jut eszembe, hogy a hulladéknak is megvan a java, amit ezek a szárnyas lelkek életesen fölcsippentenek. A székelységnek, mind a mostaninak, mind a jövendőbelinek nem szabad soha megelégednie a hulladékkal. Alkudozni csak vásárban. Be kell lakni mindent, amit megépítettek eleink. Itt a fagy pattanásig feszít, és a fák is megtermik a rügyet, majd a lombot, ragyogni és susogni akar itt minden a kéreg alatt. A jövendő tavasz nem enged a maga jogaiból. Kormányok jöhetnek, mehetnek, szemetelnek és hazudoznak, ám ez a nép itt nem utcaseprésre született.

A pap, a tanítónő a megnyitott vagy zárt ablakokon túl erre neveli a tanítványait. A rügyek fagyban is mérik a jövendőt.