Porszem és várfal

Kapom a provokatív meg a tehetetlenségből csodálkoztatásba csapó kérdéseket egy kávé, egy pohár bor mellett. Az, hogy nekem válaszolnom kell, valószínű a hivatásomból eredeztethető. Az író nem híreszteli magáról, hogy mindent tud, legalábbis az, aki komolyan veszi hivatását és a maga meglévő tudását. De valami válaszfélét csak adni kell az embereknek, nem is beszélve a magyarázatról. Mi miért történhet meg, és szükségszerűen úgy történhet-e, ahogy látjuk a történelemben?

Nem, azt semmiképp nem mondhatom, hogy hiszen önnek és magának is megvan a maga egyszemélyes története, mint – mint nekem is. Ez az egy személyre szabott történelem éppúgy viseli magában a képtelenségeket, akár a milliós, többé vagy kevésbé kohézióra vagy annak hiányára épült sokmilliós. Ha ezt mondom, ott helyben rajtam marad, hogy kibújtam, elmenekültem a kérdés és a válasz elől. És akkor – ha így – máris fölcsippentettem valami morzsát az igazságból. Ha nem tudok adni választ, magyarázatot, amit igenis kikér, kikövetel az a másik, az az ember, egyén, akkor az ő, az ők szemében válik használhatatlanná a föltételezett vagy meglévő igazságom forgalmi engedélye.

A magam egyszemélyes történelmével s azzal, hogy neki és mindenkinek megvan ugyanez, ha nem is ugyanolyan ólomöntő kanálban mérve, nem hozakodhatom elő, mint már mondottam. Azt igen, azt megkockáztathatom fölmutatni, hogy itt állok magam is igazságaim és önnön történelmem tekervényei között, és nem tudok rendet rakni, holott minden történések zuhatagában szereplő, történés-alany vagy tárgy, esetleg védtelen komponens voltam. És mégis! Ha nem tudok rendet vágni s rendben tartani a kaszálót, akkor igen halkan hallatszik ám belülről a kérdés, hogy miért is vagyunk a világon, együtt és külön-külön?

Egy közösség történelmének irányulását csak elpocsékolja az az egyén, aki felsőbb rendbe vágyódó törekvésnek tekinti a menetelők terelgetését. Szállj magadba! – hallottam sokszor fölnövekedő koromban. Akiben nem áll talpra valamikor, annak idején, ahogy okos felnőtteink mondták, az erő az igazság keresésére és az igazság dinamikájának elfogadására, az nem is tudja elfogadtatni más emberfiával s azok közösségével sem a maga vélt igazát és történelmét.

Semmitmondó közhelynek tűnik, de alapigazság is lehet vita és szövegek szövetében, hogy porszemcsékből áll össze a várfal is, az iszap is. A világ és abban népem mai és múltbeli történelme minden bizonnyal ugyanilyenre érett-fanyalodott volna nélkülem is. Ez semmit mondásra is lehet példa. Az egyes embernek azzal is számot kell vetnie, hogy igenis az ő egyszeri és egyedi, tehát saját életének története nem történhetett volna meg a millióké nélkül.

Néró, a rettenet és az építés császára nélkül is megállt volna a Római Birodalom annyit, amennyit vele megélt. Nekem hinnem kell, mert ha nem, belehalok, hinnem kell egyénként is azt, hogy a mi porszemünk nélkül nem lett volna várfal a magunk kultúrája s annak történelme. Az ősemberek falkákba verődve kezdtek hozzá önnön létük megőrzéséhez és házikóik fölépítéséhez.

A mai hitetlen, ha kivonja magát a közösség életviteléből, ne csodálkozzék, ha egyszer ráébred saját belső magányára – de inkább a semmittevés utolsó szakaszában az élete hiábavalóságára. A szembesülés megnyugvást adhat az utolsó héten, az utolsó órán. A semmittevés, a kapzsi habzsolás sosem.

Hiába tör össze az ember minden tükröt maga körül. Ha idejében vagy későn, de egyszer önmaga felé fordul, önnön történelmét számba kell vennie. Ama többség, mely tőle is elvárta a történelembe, a várfalba való beépülést, kegyetlen tud lenni, Sors tud lenni az önvizsgálat perceiben, ügyész és bíró.

Ügyelni mások közt másokra és magunkra – ez a közösségi és az egyedi történelem építgetése az időben.