Magyar sors a változó időben

A rendezvényt szervező vendéglő, valamint a Bod Péter Megyei Könyvtár nevében Szonda Szabolcs intézményvezető köszöntötte a vírusjárvány és kedvezőtlen időjárás ellenére szép számban összegyűlteket.

Székely Szabó Zoltán Maros megyében született (1949), azonban Háromszékhez is kötődik, hiszen 1973-ban Kézdikőváron volt tanár és 1976–1986 között Sepsiszentgyörgyön színművész. Nem véletlen tehát, hogy a jelenlétével időnként itt is megörvendezteti a közönséget.

A rendezvény első felében a múlt ködéből hívott elő egykor tragikus, viszont esztelenségüktől fogva már akkor viccbe illő helyzeteket és történéseket. A későbbiekben pedig két nevetés között rádöbbentett, hogy ezeknek ma is bővében vagyunk. Közéjük tartozik például az immár 17 esztendeje épülő észak-erdélyi autópálya, amelynek az elkészüléséhez a jelenlegi ütemben még 31 évre lesz szükség.

Az idén nyomdafestéket látott, Őszülőföldem című kötete a szerző saját bevallása szerint családfája ürügyén politikai jelenségekről szóló okoskodásokat tartalmazó vallomás a szülőföldről. Személyes emlékekkel tűzdelt, iróniával átitatott fájdalmas vallomás – tesszük mi hozzá.

„1978-ban Románia 2050. születésnapját ünnepeltük. Nemrég azt olvastam, hogy uraink már 6500 éve vannak Erdélyben. Rá néhány hétre ugyanaz az újság 8000-re helyesbített” – üti le az alaphangot már az elején, majd így folytatja: „Én csak az Erdélyben még megtűrt székelyek egyike vagyok. A türelmesebbek közül való. Igaz, állítólag olykor kitörünk. De nem törünk, nem zúzunk. Inkább makacsul hagyjuk, hogy tűrjenek minket. Hétrét. Merthogy származásunknál fogva mi nem hivatkozhatunk a Föld keletkezése előtt ezen a tájegységen élt ősökre.”

A könyvet tovább lapozva többek között megtudhatjuk, hogy a szerző anyai ági felmenőjéről, Homoródalmási Jakab Péterről már 1602-ben keletkezett feljegyzés. A földi létből 1877-ben távozott dédanyja, 1880-ban elhunyt dédapja és 1916-ban meghalt nagyapja testét a szásznádasi Wass-kriptában helyezték örök nyugalomra. Ennek ajtaját akkor nyitották meg utoljára, és a szemtanúk szerint egy kard is csüngött az előterében. Mai napig úgy tudják, hogy tulajdonosa a közelben lezajlott nagyszőlősi csatában elesett Kemény János (1607–1662) erdélyi fejedelem volt, aki a helybéli szájhagyomány szerint ide van eltemetve. Ezt még az időközben román többségűvé vált falu iskolaigazgatója is megemlítette a település fennállásának 650. évfordulója (1951) alkalmából elhangzott ünnepi beszédében.

Tény, hogy az uralkodó és hadvezér végső nyughelye a mai napig ismeretlen, így egyetértünk Székely Szabó Zoltánnak a feltárására vonatkozó, a könyvében és előadásában egyaránt megfogalmazott óhajával. Annál is inkább, mert a kriptából már csak egy fűvel benőtt, ortodox sírok által körbevett földhalom látható, így félő, hogy hamarosan nyoma sem marad.