Közfény és önfény

Goethe utolsó szavai egy sarkalatos igényt fejeznek ki. Mehr Licht!, azaz: Több fényt! – mondotta szolgájának 1832-ben, halálakor. Ezt az általánosítható igényt és szükségletet a régi nyelv közfény szava jelölhetné, megkülönböztetendő az önfénytől. E két emlegetett szót akár ajánlatos is lenne visszaemelni a mai köznyelvbe, hiszen jó, ha minél pontosabban nevezzük meg a dolgokat és jelenségeket.

Milyen furcsa is, hogy folyamatos világítás mellett dolgoznak ma gyárak és üzemek csarnokaiban, irodaházakban, ugyancsak fény árad üzletekben és bevásárló központokban, fényárban mulatjuk az időt rendezvénytermekben, mégis hunyorog az emberfia, ha ilyen helyekről kilép a természetes fénybe, sőt lehet, hogy munkatársa arca is sápadtabbnak tűnik, mint amit bent mutatott, továbbá más színűnek látja a megvásárolt felvágottat, valamint ismerőse ruhakölteményét vagy műkörmeit…

Nyilván, a közfény nem alkalmazható sem természetes, sem mesterséges fényviszonyok megnevezésére, sokkal inkább a morális, valamint a társadalmi–közéleti és politikai környezet átláthatóságára. Van ugyan nálunk ilyen téren „közvilágítás”, de többnyire mesterséges fény vetül a dolgokra és jelenségekre. Könnyen megesik így, hogy valamely politikai erő megvilágításában rózsaszínű a holnapunk, a másikéban, mint a sötét éjszaka. Nagy igyekezettel folyik aztán mai világunkban a mosakodás meg a szennyesek mosása, illatos fürdőhabokban és hatásos mosószerekben nincs is hiány a piacon, de nehéz megállapítani, hogy a tisztátalanból mikor lesz tiszta, vagy hogy mikor tisztul meg, ami beszennyeződött az évek során…

A tisztánlátáshoz több fény kellene, pontosabban: közfény. Önfénnyel és önfényezéssel ugyanis találkozhatunk mindenütt. Sokféle „forrása”, illetve „műhelye” van ezeknek, s látjuk, tapasztaljuk, vagy követhetjük például a médián keresztül, hogy az önfényezők nem lazsálnak. Pedig bizonyára tudják, hogy öndicséret: gyalázat…

Bajza József a magyar irodalomkritika megalapozói közé tartozik, Vörösmarty kortársa és sógora volt. Érdemes megjegyezni, hogy a kritikai szellemet hirdette meg a reformkorban – „meg kell gyújtanunk a kritika szövétnekét” –, s ugyanakkor nyíltan beszélt az akkori irodalmi–szellemi élet állapotáról. Ma is szükség lenne hasonló mélységű és nyílt szembenézésre önmagunkkal, illetve közállapotainkkal. Az általa akkor megfogalmazott szempontoktól ma sem tekinthetünk el, akkor sem, ha mindennapjaink vagy a szellemi és közélet dolgaiban vizsgálódunk, illetve azokat próbáljuk megérteni.

Ki ne érezné és értené, hogy az emberi természet és jellem komoly „betegségeit” s a társadalmi viszonyok visszásságait sorolta elő adott helyzetben Bajza?! Egy 1831-ben közölt programadó írásában fogalmazta meg: „Ahelyett, hogy az egyedül üdvözítő, az igaz utat keresnők, a szív- és vérrokonság, hír- és névgőz, a vallásbeli pártoknak s az emberi hiúság ezernemű csábjainak, mint annyi isteneknek, szobrokat emeltünk. Mi érzéseinket, dicsvágyaink ingereit megtagadni csak parányi részben sem tudjuk, feláldozni pedig önfényünket a közfényért, valamint a polgári, úgy a tudományos körben sem vagyunk eléggé erősek. Mi nem az ügyet, egyedül magunkat szeretjük, s ez mutatja, hogy a lélek kultúrájában még messze nem haladtunk.”

Azt gondolom, ehhez a helyzetelemzéshez nem szükség kommentár – ahogy ma szokás mondani –, a régiek szójárása viszont számomra kedvesebb, akik ugye azt tartották, hogy: a bölcsnek elegendő, avagy: sapienti sat. Magyarosabban: okos ember kevés szóból is ért.