Kiss Lázár emlékezete

Az ifjú szellemi fejlődésében döntő szerepe volt magyartanárának, Benkő Ágnesnek. Pályáját Kézdialmáson kezdte meg 1954-ben. Itteni szolgálata alatt sikerrel felvételizett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakának látogatás nélküli tagozatára, amit 1963-ban fejezett be. 1960-ban Kézdivásárhelyre költözött, és mint a rajoni könyvtár munkatársa, valamint a középiskolai bentlakás nevelőtanára dolgozott, aztán 1963 és 1968 között könyvtárigazgatói megbízatást és óraadó tanári állást kapott. Könyvtárigazgatóként a város művelődési életének egyik irányítója és cselekvő részese lett.

1968-tól Kiss Lázár teljesen pedagógusi hivatásának élhetett a kézdivásárhelyi Elméleti Líceum magyartanáraként. Ezt a munkakört töltötte be 1997-ben történt nyugdíjazásáig. Családi élete is kiteljesedett: 1969-ben megnősült, feleségül vette Zágoni Puskás Éva német–magyar szakos tanárnőt. Házasságukból három gyermek született, akik ugyancsak elhivatottsággal művelik választott szakmájukat: Ágnes orvosként, Judit tanárként és szerkesztőként, Zsuzsanna színházi emberként.

Kiss Lázár Kézdivásárhelyen folytatott, több mint három évtizedes pályája során középiskolai diákok ezreiben ébresztette fel és erősítette meg a magyar kulturális örökséghez való ragaszkodás érzését és tudatát. Olyan mostoha történelmi időszakban, amikor az egyház csak korlátozott körülmények között tölthette be nemzetmegtartó és -nevelő szerepét, Kiss Lázár templommá tudta tenni az iskolát, és megszállott papként hirdette az anyanyelvhez s ezen keresztül a magyar irodalomhoz és kultúrához való természetes kötődés jogát és kötelességét egy, az anyanemzettől elszakított székely-magyar közösség körében. Külső megjelenésével és megszólalásával is mondhatni ünnepi eseménnyé tudta tenni tanóráit, s ezáltal környezetében a magyar nyelv iránti igényességet tartotta ébren folyamatosan, még azokban a sötét 1980-as években is, amikor állampolitikai rangra emelték Romániában egy kommunista vezér képzelgéseit, miszerint már nem is léteznek az országban magyarok, csak magyarul beszélő románok, s hogy Románia tökéletesen megoldotta a nemzetiségi kérdést, mivel kivétel nélkül mindenki egy közös nyelvet, a munka (!?) nyelvét beszéli.

Az csak természetes, hogy Kiss Lázár hamar kiérdemelte kollégái megbecsülését, s ennek folytán ő tölthette be 1969-től több mint húsz éven keresztül a kézdivásárhelyi és a városhoz tartozó körzet falvaiban tanító magyartanárok módszertani körének vezetői megbízatását, s ezt a hivatalos és nyilvános fórumot is a magyar kultúra közvetítésére és az azonosságtudat elmélyítésére használta, a tervbe vett szakmai tevékenységek és megbeszélések a magyarságtudat erősítését és a kulturális értékek melletti kiállást célozták.
Kiss Lázár magyartanári pályájának kezdete a romániai magyar kultúra második világháború utáni, rövid ideig tartó felfelé ívelő szakaszára esik, az 1960-as évek második felére. Megpezsdült az irodalmi-kulturális élet ekkor, s ez jótékonyan hatott a vidéki kisvárosokban is. Mint cseppben a tenger, tükröződött ez Kézdivásárhelyen, illetve annak líceumában, ott ahol Kiss Lázár nagymértékben járult hozzá az iskola szellemi-kulturális pezsgéséhez. Azt mondhatnók röviden, hogy ott volt mindenütt, ahol a magyar nyelvű kultúra közvetítése és terjesztése volt a tét. A rendszerváltás után Kiss Lázár megalapította az iskola mellett működő Nagy Mózes Közművelődési Egyesületet és Alapítványt, amely immár nyíltan fogalmazhatta meg céljai között mindazt, amit az alapító tetteivel addig is tanúsított.

A sokaknak világító fáklya hirtelen lobbant ki, 1997. október 6-án hunyt el Kiss Lázár, és szülőfaluja temetőjében pihen. A Bélafalvához való hűsége példaértékű volt, nem szűnt meg soha támogatni erkölcsileg és szellemiekben a hozzá forduló falusfeleit.

Mondják, tanítványaiban él tovább a pedagógus. Kiss Lázárnak is vannak tanítványai, akik az irodalmi pályán mint számottevő alkotók értek el figyelemre méltó eredményt, több tucatnyian pedig mint magyartanárok viszik tovább Kiss Lázár hagyatékát.

Vargha Mihállyal, aki nemes anyagban, domborművet alkotva örökítette meg Kiss Lázár arcának múló földi mását, szintén meghitt kapcsolatot ápolt. A régiek azt tartották, létezik ércnél is maradandóbb „anyag” az arra méltó dolgok és személyek megidézésére: exegi monumentum aere perennius. Ez alkalommal fölösleges lenne arról elmélkedni, hogy mely „anyagból” készült emlék a maradandóbb. Azt gondolom, hogy a szóból és írásból, valamint „ércből” készült együttesen alkot maradandó emléket annak, akit ezúttal megidézni próbáltunk…

(* Elhangzott vasárnap a Nagy Mózes Elméleti Líceumban, a Kiss Lázár-terem és -dombormű avatásán.)