Kincsünk – anyanyelvünk

Nincs szebb lány a magyar lánynál – szoktuk énekelni, mostanság talán egyre ritkábban, amióta sok helyen háttérbe szorult a népdaléneklés, s csak különös alkalmakkor, főleg a korosabbak körében csendül fel a magyar népdal. Nincs szebb nyelv a magyar nyelvnél – mondogatjuk időnként, és bizonygatjuk is, ha látjuk, érezzük, lankad az anyanyelv iránti figyelem, tisztelet, és piaci érdekké silányul használata.

A minap neves, világhírű török karmesterrel, előadóművésszel készült interjút hallgattam a rádióban, s igen-igen jól esett hallani az ő szájából, hogy a világ legszebb nyelve a magyar, s nincs a világnak olyan sarka, legalábbis ott, ahol ő megfordult és megfordul, hogy valamilyen vonatkozásban a magyar nyelv szóba ne kerülne. Ha másképp nem, hát Kodály és Bartók felemlítésével. Kijelentette, a világ legszebb városa Budapest, s amikor szülei a továbbtaníttatásáról döntöttek, Prága, Moszkva és Budapest közül választhattak, ahol a legrangosabb zenei oktatás folyik. És szülei, meg ő is a magyar fővárost választották. Azóta tökéletesen megtanult magyarul, mert ez zenei világnyelv.

Annak idején, Puskásék kapcsán emlegették, hogy a magyar a sport világnyelve, ne is beszéljünk a hírneves atomtudósokról, akikről tudjuk, ott, az Egyesült Államokban, amikor vitába keveredtek egymással, magyarra fordították a szót, mert ezen a nyelven tökéletesebben tudták saját álláspontjukat védelmezni.

Ismert tény, hogy a Magyarországon csak 1844-ben vált hivatalos nyelvvé a magyar, a latint használták hivatalos körökben, de főúri és kisebb rangú társaságokban ugyancsak nem volt használatos a magyar nép nyelve, a német, a francia volt a divatos, no meg a latin, s a 19. század elejének nyelvvédő lendülete hozta el aztán az igazságot, uralkodóvá vált a magyar nyelv saját hazájában. Ezt a küzdelmet ismerte el végeredményben az utókor, 2008-ban múzeumot avattak Széphalmon, Kazinczy Ferenc városában, a Magyar Nyelv Múzeumát (ezért a magyar nyelv napja ez a nap az anyanyelvápolók szövetségének kezdeményezésére), de a Magyar Országgyűlés is tiszteletre méltó lépést tett azzal, hogy 2011-ben, az 1844. november 13-ai országgyűlési határozatra emlékezve, november 13-át ugyancsak a magyar nyelv napjává emelte.

A magyar nép szellemi-kulturális örökségének és nemzeti öntudatának alapját képező magyar nyelv megőrzésének, használatának kötelességét is jelzik ezek a döntések, s mi jól tudjuk, hogy a mellveregető, de üres magyarkodás mennyi kárt és veszélyt hordozhat anyanyelvünk számára. A magyar nyelv ünnepnapjának súlyát, szépségét azok érzik igazán, akik számára tényleg ünnepi alkalmat jelent, ha magyarul megszólalhatnak. Nekünk pedig, akik abban a helyzetben vagyunk, hogy nincs egyelőre korlátok közé szorítva az anyanyelvhasználat, éljünk vele mindenhol, minden nap, közemberként, hivatalnokként, igazi magyarokként, akiknek nem lehet közömbös ez a nyelv. Akár minden nap ünnepelhetjük is, hiszen magtartó erőnk ez, lényegünk, éltető levegőnk.