Kik vették komolyan a szép szavakat?

Történész, Budapesten doktorált Marius Diaconescu állítja (Krónika, dec. 7.), hogy Gyulafehérváron nem ígértek nekünk önigazgatást, pláne autonómiát nem a nemzetgyűlésre összegyűltek, mi több, illetve kevesebb: csőstül megkaptunk mindent mára az ott elhangzottakból, a fogadalom teljesült, úgyhogy ne emlegessük folyton azt a mitizált reményt, amit ilyenkor szertartásszerűen felhozunk.

Szóval nincs amit számon kérni a román politikumon és nemzeten, a 100. évfordulón legfeljebb a megtartott szó értékét méltathatjuk, következésképpen kóros elégedetlenkedésünkről ideje leszokni, mert az már-már beteges.

Az állítás meglepetést nem hoz, nem történész szájából elégszer hallottuk, hogy most a múltkutatás szakembere ragadtatja magát e kijelentésre, az mégsem szokványos.

A Gyulafehérvári Nyilatkozatot ugyanis azok állították össze, akik az erdélyi románok évtizedeken át folytatott autónómiaküzdelmének voltak harcosai, lévén hogy a kisebbségi erdélyi románság legmerészebb célja évtizedeken, sőt évszázadon át egyfajta belső önrendelkezés volt saját ügyeikben. Részletes autonómiatervezetek készültek, mi több, azok a magyar szabadelvűek egy részére sem veszítették el hatásukat, a kisebbségi nyelvhasználat tekintetében a magyar közigazgatási és közoktatásai törvényekbe nem egy, korukban akár példásnak is nevezhető cikkelyt iktattak, a megvalósítás körül persze akadtak bajok. Átfogó kisebbségi egyenjogúságról ugyan nem volt szó. De aki áttekintené és összevetné az utóbbi százötven év idevágó magyar és román jogszabályait, annak nagy meglepetésben lehetne része.

Nos, mondjuk ki, hogy az erdélyi románság 1918-ban, amikor a Romániához való csatlakozás pártjára állt az éles geopolitikai fordulat nyomán, igenis közigazgatási, oktatási és bíráskodási önrendelkezést, azaz autonómiát ígért Erdély minden nem román népének, mert ez következett jogosan a saját korábbi törekvéseiből. Elképzelhetetlennek tűnt ugyanis a kortársak szemében, hogy a történelmi Magyarország felbomlásába kisebb ígéret nélkül belenyugodhatnának az akkori erdélyi lakosság 47 százalékát kitevő magyar, szász és egyéb népcsoportok.

A törés akkor következett be, amikor a trianoni szerződés aláírása után Vaida-Voievodot és társait félreállították a nemzeti liberálisok, és megkezdődött a tulajdonképpen máig tartó homogenizáció, mely valósággal megmérgezte az etnikumközi viszonyokat, s mellyel egy húron pendülni nem a historikusok dolga volna.