Jó a maradóknak

Úgy tűnik, mintha egy-egy figyelmes cinke vezetgetné repdesve a vendégeket házról házra. A sok cinke helybéli, ismernek mindenkit. Hogy most mennyire szívesen teszik ezt a feladatukat is, ember nem tudhatja. Haldoklik az öreg tanár. Aggódik minden áldott lélek érette.

– Hogy van? Mutatkozik-e jobbulás? Hiába, no, kilencvenöt esztendő az éppen annyi...

– Élet is, halál is csak egyetlen egy van. – Csak ennyit mondott az egyik volt tanítványának, aki maga is hetven esztendővel rebbent be a házba. Joga volt, különleges kötelessége, hiszen sokat segített egykor is, ma is. Jakab István régi tanári család fia. Most felhúzódna valahogy az ágyban párnástól, hogy kilátna s belé a maradó világba. Már amennyit innen láthat. Egy hónapja beteg.

– Édeseim, én nem beteg vagyok, hanem menendő. Fölülnék, de segítsd a nagy párnát élire. Látnom kell bár egy-egy szekeret. – December közepe van, advent. A torony két búbját látja, meg az ablakában a harangot.

Felesége, az már rég nincs meg. Soha nem gondol arra, hogy ott, túl mindeneken, majd találkoznak. – Hiszem, ha erősen kell. Ott felvilágosult béke van és csend.

Négy gyermek, tíz unoka, három dédunoka. Kút az udvaron, az egykori csűr helyén is ház. A templomon túl még egy, a többi gyermek s unoka másutt. Szétszór a sors, mint szél a port... – Már az is nagy idő, amióta öreg vagyok. Sose bánom. Kicserélődött körülöttem egy egész ország. Nekem egyetlen egy halottam van a családban. Most már ismét én megyek „elől”. Valahogy a megtervezéssel van baj.

Szél indult, de nem vadul. Hintáztatta a madáretetőt az ablak előtti orgonafán. Seregnyi cinke repdes, apróz körülötte, esznek, de mintha játszva. – Sosem kívántam semmit az istenektől. Mindaz, amit szerettem volna, előttem volt. Dologidő.

Ahogy ült, tornyot, felhőket, havat meg eget nézve, belealudt a déli órába. Akkor érkezett Árpád unoka, a nyolcadik, Angliából. Anyja fogadta a kapuban, nem is kellett csöndre s betegre figyelmeztetni, hiszen a hírre ment haza.

– Most aludt el – mondta az anyja. – Hát hazajöttél...

–Repültem... Én nem is tudom, mi a végelgyengülés. Lehet ez fáradtság is Tatánál. Annyira szerettem, szeretem Tatát.

Mintha gyónna az anyjának. Mérnök, kiváló állást kapott Angliában. Hazajár, ahogy lehet. A kapucsengő halkan szól, mióta beteg van. Az anya is, a fia is kinéz.

– A plébános úr. – Elébe ment, aztán bevezette a kétszintes családi házba. Már ébren volt a tanár úr, intett a megnyíló ajtó felé.

– Közel üljön, plébános úr. Nem tudok hangosan beszélni. A lányom hívta? Azért, mert én is hívtam volna. Nem érdekel az utolsó kenet. Kérni akarok.

– Mondja, tanár bácsi. Mindent megteszünk...

–Azt kellene elintézni, hogy... hogy… ne most. Ráérek. Ne most... Nem akarom elrontani gyásszal a karácsonyt. Az egész esztendő arra való, hogy... December van. Intézné odafenn vagy idelenn. Ráérek elmenni az áldott ünnep után.

A pap ekkora feladatot nem kapott soha. Bólintott, de az nem beleegyezés volt, hanem a megértésé. Botladozva ment ki a lakásból. – Ezt nem mondotta senki püspök, hogyan oldható meg. Kicsi ember vagyok a sokaságban. Kihez fordulnék, ha nem Hozzá? Kihez? Uram, segíts!

Karácsony este vagy húsz gyermek énekelt a tanár bácsiék háza előtt. Már araszos havat szemlélt a beteg, a cinterem hatalmas fái is fehér lepedőben. A cinkék pallották a havat az orgonafa ágairól. Másnap délben 12 órakor a felnőttek indultak el. Kettesével mentek a házig. Egyezség szerint előbb énekelték vagy negyvenen: Én istenem, rendelj szállást... Akkor ketten bementek ajándékokkal a beteg, őskorú emberhez. Ők látták, s életükben először látták boldogan könnyezni az öreget.

– Ilyenkor a legrosszabb a maradóknak. Boldog is lehetnék ezen az ágyon, hogy megvagyok még karácsonyban...

Január másodikán, Ábel napján elment aztán. Még az óesztendőt se zavarta. A háza előtt fölállított hatalmas fenyőfáról egy-egy csipetnyit vittek az emberek emlékül, haza.