Jegelt himnuszok

Különösebben nem lephetett meg senkit, aki valamelyest jártas a hazai baráti viszonyokban, hogy a hokisok terítékre kerültek himnuszéneklésért. Minket érzékenyen érint ez a jégkorongos történet, mert ez a szerzemény, ha nem is hungarikum, de legalábbis székely ikon, olyan jelkép, mely számon kér és felemel, ostoroz és bátorít. Mint a himnuszok. Ezért is időtállóak főleg az egész nemzethez szólók, ezért állít talpra, kalaplevételre, ha valamilyen jeles alkalommal felcsendül.

Emlékezetembe idéződik egy magyar film jelenete, amelyben a sztrájkoló, tiltakozó tüntetőkre lovas rendőrök támadtak, s valaki a tömegből lekapta a sapkáját, s kezdte énekelni a magyar himnuszt (ugyanaz volt, mint ma, és mint száz évvel ezelőtt is.) Így kapták le fejükről a sisakot a hokisok is a szlovéniai világbajnokságon, amikor a magyar győzelem után felhangzott a magyar himnusz (ez kötelezően vele jár a győzelemmel), s utána a magyar szurkolók, s velük együtt a magyar nemzetiségű játékosok mindkét válogatottból elénekelték a székely himnuszt is – tudjuk meg a híradásokból. Ám tegyük hozzá: a román játékosok, illetve az idegenből honosítottak nem rakták vissza a fejfedőjüket, végigvárták a befejezést is. Mert ez így illik, ez hozzátartozik a csapattársak iráni tisztelethez, s ahogy a román nemzetiségűek mondták, megbonthatatlan barátságukhoz.

Ha megbüntetik az énekeseket, az sem lesz előzmények nélküli. Himnusz-éneklésért osztogattak pofonokat már a két világháború között is, igen a rendszerváltás előtti években, festettek le zöld füvet más színűre, s tiltottak le zöld színt színházi plakátról.

Azt nem tudhatom, mi járt volna Bágyoni Szabó Istvánnak, Nagy Palinak és nekem, ha történetesen a huszonnégy ágyas egyetemi kollégiumi szobából – négyen voltunk magyarok – valaki felismeri, hogy bizony mi karácsony estéjén, éjfél körül, némi mulatozás után hazatérve ágyaink mellett mereven állva elénekeltük a magyar himnuszt. Nagyon halkan tehettük, mert nem ébredt fel senki. Avagy nem tudta, hogy mit énekelünk.

Még egy mosolyt érdemlő jelenet: a Szemerja negyedi Golgota vendéglő mellett dombon felfelé tántorgó atyafi énekel: Trei culori cunosc pe lume... S válaszol is rá: piros, fehér, zöld! Ez vajon pofban mennyit ért volna?