Játszma, szett, Toyota!

Mondja meg, kedves olvasó, őszintén, a térképen megtalálná egy percen belül Katart? Tudja, azt az országocskát, ahol a napokban futball-világbajnokság kezdődik? Elmúlt az idő, amikor természetszerűen Olaszország, Anglia, Németország vagy Brazília kapta a rendezési jogot, lévén futballnemzetek. Milyen csodaütőkártyával a kezében nyert mégis Katar? (Ez olyan, mintha Alaszkában tartanának strandfesztivált). Pénzzel, kérem, pénzzel. Ha Kovászna és Hargita megyében ásványvíz helyett kőolaj folyna a sziklából, már régóta elintéztük volna nem csak az autonómiát, hanem Szentgyörgy adna helyet a vébé döntőjének is. Ugyanis a két megye körülbelül akkora, mint a kis arab államocska. Hogy ott fullasztó a hőség? Nem számít. Hogy ezért november–decemberben kerül sor a meccsekre, felrúgva a nemzeti bajnokságok rendjét, az sem. Van az a pénz, van az a befolyás…

A televízió megjelenése áldást jelentett a sport számára. Nem kell már összegyűljön nyolcvan ember egy recsegő rádiókészülék köré Szepesit hallgatni. Egy gombnyomás, és látjuk a meccset, a síversenyt, a teniszturnét.

Ám az ember képes ügyesen átokká változtatni az áldást. A nagy tévécsatornák fizetnek, és aztán diktálnak. A pekingi olimpián az úszódöntőket reggel korán tűzték műsorra, hogy az amerikai nagy úszórajongó közönség az időeltolódást figyelembe véve csúcsidőben láthassa. Nevetséges sportágakat hoztak be az olimpiai játékokba (gördeszka, szörf, hegymászás), sokaknak tetszik, jó buli, bevétel van, mi kell más?

A legendás finn távfutót, Paavo Nurmit annakidején felfüggesztették, mert pénzdíjas versenyen vett részt. Mennyit kaphatott szegény Nurmi? Mint egy A-ligás, középszerű játékos prémiuma, ha legyőzték a Mioveni-t?

A labdarúgó-világbajnokságokat hosszú ideig 16 résztvevővel rendezték. Lett aztán 24, most 32, a következőn 48. A minőség rovására, persze.

A teniszturnékon elképesztő pénzdíjakat adnak. Mert két játszma között bevillan a képernyőn a Panama, a Lufthansa, a Gillette. A nagy cégek fizetnek, hát felmegy a sportolók gázsija is. És amikor kétmillió font jár a wimbledoni győztesnek, akkor a legsportszerűbb sportoló is félreteszi úri nevelését és a fair playt, és mi marad? Ordítozás, ökölrázás, ütőszétverés, szimuláló fetrengés. Szomorú.