Időtájak

A Déli-sarkon élő pingvinek szigorú családi életet élnek. Első időben a hím, aztán az anya; persze ez a meglepő, hogy csak azután veszi gondjába a hímtől az anya a pingvinfiókát. Az kibúvik az apa hasa alól, a két izmos, bőven szőrgyapjas lába közül, átmegy az anyához. Megélni kötelező törvény. Odalenn az Antarktiszen ennyit tudnak tenni a családért, de ezt betartják.

Van, hogyne, van hajléktalanok, sőt, talán még hajléktelenek, szegények, aztán fogyatékosok napja. Meg kell élni, figyelmet kelteni a szegénység, az elmúlás irányába. És ma megjelentek a cinegéim. Istenem, leszakadt végre az első hó. És zsebemben a gyógyszer, a figyelmeztetés a fejemben: két étkezés között kell bevenni.

– Tamás, ti hányszor esztek naponta?

Ötödik osztályosok. Valóságos mókuskák, mindenre figyelnek, mindenre választ kérnek. Hányszor esznek, ez a kérdés. Most nézi a tanárt, aztán szólal.

– Egyszer-egyszer egyszer, osztán egyszer-egyszer egyszer se.

A Kalonda-tető mintha megroggyanna ijedtében, és gyümölccsel árasztaná el a szívet, a lelket, az egész falut.

Hosszú, meleg ősz volt, és képtelen voltam felszerelni a madáretetőt, tiszta halogatás miatt. Nosza! Az átlátszó, henger alakú dobozon négy jókora bejárati ajtót vágni, tetőzetet lerögzíteni. Napraforgómagot vásárolni, öt lej kilója. Hányszor esznek a Déli-sark pingvinjei? Két étkezés között bevenni a hajléktalanok napján a gyógyszert. Egyiküket tegnapelőtt találták megfagyva egy padon. Már nem menthette se apa, se anya.

Emlékszem, reggelink nem volt. Nagyszünetben hazaillanni, akkor sem volt mit… Akkor már nehezebb volt visszamenni. De még előttünk az ebédidő… Pingvin apa a tartalékából, begyéből etet, aztán jön az anya, ugyanúgy folytatja… Odalenn, a déli jégotthon világában olyan nincs, hogy egyszer-egyszer…

Az orvos éheztet a faluban, de a beteg javára. Ám ahol se orvos, se étel…

Tamáska sose válaszolt a kérdésemre: miért cigarettázol, ugyanbiza? Félt. Többet nem kellett kérdezni, nem szabadott, tiltotta a tanári magánetikám: fájhat neki.

Erdei kirándulás. Mennyi a sok fa, Móric?

– Tanár bácsi, az attól függ, méterben számoljuk-e, ölben-e vagy kilométerben. – Lám, hogy megtanuljuk szinte mindnyájan a körülményekhez illő körülményes választ!

Egész iskola népe kellett a környezetbe, hogy igenis érezzük a birtokba vétel jogának ízét. Erdők, madárfészkek, cserefák, olyan itt minden, mintha ki lenne seperve az egész, akár a falu utcái szombat esténként. Nem, nem lehetséges, hanem bizonyos, hogy valahol, valamikor, ilyen tájt kezd épülgetni belénk a hazaszeretet.

– Ki tudja megfogalmazni most és itt, amikor éppen a mohácsi csatáról tanulunk, mi is a hazaszeretet? Nem is! Inkább azt, mi a haza.

Eláll a szó. Még a legjobb tanulók is ölbe tett kezekkel ülnek kicsinyég. Dénes nem azok közül való. Most két ujjának két perecét mozdítja a pad fölé. Jelentkezik. Hát szóljon!

– A haza az, ahol öt falu van, mindegyiknek van temploma, aztán mégis mindenütt otthon vagyunk.

Később Tamáska sündörgött hozzám, kérdezte, mondhat-e valamit. Akár mikor!

– Tetszik tudni, édesanyám meghalt… – a fa tetejére nézett. –Erdőlünk sokszor apámmal… Ha elszívok egy szivarat, elmenyen az éhem.

Valahonnan visszajöttek télire a cinegéim. Ugyanaz a viselet, sárga mellény, fekete nyakkendő, a két arcuk ragyogó fehér, fejecskéjük csillogó fekete. Kicsik, picik, az i hang illik leginkább hozzájuk. Rendkívül mozgékonyak. Akár az unokák, mindent belaknak percek alatt. Hol van most Déneske, az ötödikes? A Déli- vagy az Északi-sark melyik sarkán, abban a maréknyi valóságban, amit hazánknak mondott, tizenkét éves korában? Öt falu öt templommal, aztán mindenki mindenütt otthon érzi magát.

A cinkék rajongnak a napraforgómagért. Idén is. De hol töltötték az esztendő eltelt idejét eleddig, hol és nélkülünk? Mások életidejét valahogy be tudom mérni, a magamét igen nehezen.