Filozófus a küszöbön

Fordulok tisztelettel a kipróbált, a nagy tiszteletnek örvendő filozófus felé, nagy és közös bajunkban. Hátha?! Immanuel Kant (1724., Königsberg –1804., Königsberg) egy poroszországi nyergesmester fia volt. Meg sem próbálom filozófiai munkásságának íveit jegyezni. Azt, csupán azt a jelentős részt emlegetném föl, ami közvetlenül a mai sorsunk, fenyegetettségünk, Európánk ítéletéletét illeti. Mert ítéletidőben ítélet alatt áll mind Königsberg, Kant városa, melyet soha el nem hagyott, noha százfelé hívták akadémiák, egyetemek, s ítélet alatt Gyergyó és Budapest, Bukarest is. Kant szívére és vállára vette a maga idejében Európa társadalmának, építkezésének és a szabad országok megmaradásának módját. Művének címe Az örök béke. Megkapó annyi év és olvasata után is. Valahol ott nyugszik a béke azóta is, hogy először olvastam, bizakodással teli, megboldogult ifjú koromban. Ráadásul Babits Mihály fordítása (Az örök béke) külön megér egy hálaadó misét.

Kant nem egy csöndes délutáni, úri passzióból kezdett foglalkozni a szükséges, a nélkülözhetetlen béke kérdésével. Békés, egyetlen városának örök léte és volta is meghatározta rendteremtő és azt megtartó szándékát. „Az állam fogyatkozásait oly reformokkal kell kiküszöbölni, amiket az állam maga léptet életbe…” És máris előtérbe kerül az országrend: „…ha az alattvaló alapelve ezzel ellentétes, akkor jó alkotmány is csak vak véletlen folytán keletkezhet.” Itt tehát már együtt emlegetve a jó vagy hibás alkotmány az alattvalók érdekével. Kant reformista volt, sosem forradalmár. Ám az európai országokban a sérthetetlen igazság és a békés munka, együttélés szigorú híve. Parancsnak tekinti a törvények betartását – „mindenben, ami nem ellenkezik a belső erkölcsi törvénnyel”. Tehát a külső hatalmi törvények fölött áll ezek szerint a belső erkölcsi igény, a törvény! Mondhatni a kanti ún. örök béke egyik alappillérénél állunk most is. A pillér mellett ott az oszlop, a sajtószabadságé! „Akkor se vádoljanak, hogy a népnek hízelgek nagyon, amikor azt a jogot követelem számára, hogy legalább a kormány hibái feletti ítéletét köztudomásra hozza.” Kant igenis hitt a békefolyamat valóságában, nem álmodozott az örök békéről, hanem annak feltételeit kereste, találta és mutatta föl. Európában és érette tervezte a békét. Megkülönböztette a békeszövetséget a békeszerződéstől. A békeszövetség minden háborút befejezne, kirekesztene.

Helyben s mában vagyunk máris. Milliárdosok és eszement európai hatalmak terelik Európára a háborút, egy bizonyos szövetség nevében! Én ezért menekültem Kanthoz vissza. Hozzá, aki nyolcvanéves koráig szeme és mások szeme előtt rebegtette a kultúra megőrzésének első rangú feltételét, a békét. Ma emitt naponta gyilkolnak, gázolnak életekben, robbantanak és szövetkeznek a legnagyobb háború érdekében, és nem az ellen. Illesztem Kant gondolatát. „Amíg a vendég békességben tartózkodik a helyén, nem támadhatja meg ellenségesen.” Mármint a házigazda, a vendéglátó… Na, de hol állunk ettől a mai Európában, ahol a vendég késsel, robbantókkal és nemi erőszakkal érkezik a maradék békébe, hajlékunkba?!

Kant az államokat nem óhajtja békébe dédelgetni. Annál okosabb. „Nem szabad igazi békeszerződésnek tekinteni az olyant, mely egy jövendő háború anyagának titkos fenntartásával köttetett.” Hihetetlen, hogy kétszáz, kétezer évekkel ezelőtt mennyire világosan látták nemcsak a tudósok, mi a béke feltétele! Kant óhaja-akarata s annak minden tétele a mára is vonatkoztatható. Tegyük meg. Egyetemes háborút uszít ránk, kicsinyeinkre és asszonyainkra egy rengeteg-milliárdos népség, saját pénzén, mely ezerszeresen térül meg aztán… Csak jöjjenek, jöjjenek a gyilkosok robbantani, rombolni! Mind az első mind a második világháború szelét-bűzét megérezték az akkoriak. Mi a harmadikét. Hívom vissza a zseniális Kantot mai igazunk mellé. „…az ész a legmagasabb erkölcsi törvényhozó hatalom trónjáról a háborút, mint jogi folyamatot, teljességgel elítéli, a békeállapotot ellenben közvetlen kötelességévé teszi; ezt pedig a népeknek egymás közötti szerződése nélkül sem létesíteni, se biztosítani nem lehet.” 

Anyák, kisgyermekek könnye, halála ellen hívtam a filozófus Kantot, a 3. világháború küszöbén.