Fény a börtöncellában

„Hány erdő, hegy és hány rét kint maradt!/ Kizárták a háborított fákat/ S az életet – egy félóra alatt./ Kizártak mindent, hogy egyedül legyek,/ De Őt kizárni nem lehet soha!/ Elsüllyedhetnek erdők és hegyek/ Halálba hullhat téli fák sora./ Az Isten él! Kizárni nem lehet!/ Meglátogatja vak cellák ölét./ Győz a szívek s börtönök felett.”

Az áldott emlékű Csiha Kálmán református püspök írta ezt a verset. Azaz írta volna, ha a román börtönben a rabnak megadatott volna a ceruza és papír luxusa. Észben tartotta, míg eljött a remélt szabadulás napja. Huszonhét éves, ha volt, amikor a frissen kinevezett lelkipásztort elvitte a félelmetes fekete autó. Otthon a felesége harmadik hónapja áldott állapotban.

Mindig borzadály töltött el, ha úgynevezett börtönirodalommal találkoztam. Mint például a most 89. életévét töltő Puskás Attila verseivel (adjon Isten még sokat, egészségben). Lenyűgöz Faludy György személyisége – tudom, követett ő el szamárságot, botrányos dolgokat –, de a recski munkatáborban írt Zsuzsa-verse vagy a Tanuld meg ezt a versemet élni fognak, amíg magyar ember lesz a földön.

Más népek költői is szenvedtek. Most, 10-én lesz 68 éve, hogy Sztálin parancsára kivégeztek tizenhárom szovjet zsidó írót, már aki egyáltalán túlélte a verést. Radu Gyr Antonescu börtöne után a szeku jóvoltából ugyanoda került – Jézus a cellában című verse döbbenetesen szép. Egyik legkedvesebb könyvem Shakespeare utolsó, kitalált szonettjei Vasile Voiculescu képzelt tolmácsolásában, Deák Tamás fordította magyarra 1976-ban.

Ez a román író 74 éves korában került börtönbe, mert – fiatalabb olvasó talán el sem hiszi – „misztikus” verseket írt és „azokról beszélt” egy ortodox értelmiségiekből álló irodalmi csoportban. Az említett kötet csodálatos szerelmes verseket tartalmaz – ez az emberi érzés nem csak a húszévesek kiváltsága.

A Deák-féle fordítás vajon még fellelhető? Annyira keveset tudunk egymásról, magyarok, románok, mindenfélék. A kölcsönös sérelmek felhánytorgatása, az működik. Én bizonyos nosztalgiával emlékezem az időkre, amikor Franyó Zoltán, Kányádi és román írók sorra fordították, ismertették a maradandó értékeket, és ezt szorgalmaznám, nem csak kimondottan irodalmi lapokban, hanem egyszerű újságokban.