Emlékezvén és emlékeztetvén

Az egykori események helyszíne a székelyföldi Csomád-hegység gyomrában szunnyadó vulkán egyik kráterét igazgyöngyként díszítő tó környéke volt. Időpontja 1981. július 25., vagy­is a több évszázados hagyományra visszatekintő és zarándokok ezreit vonzó Szent Anna-búcsút megelőző nap délutánja és estéje. Szereplői a zsarnokság ketrecében sínylődő, zömében főiskolás és egyetemista magyar fiatalok, akik a Tusnád felőli hegyoldalon kitűzték a nemzeti zászlót. A sötétség leple alatt pedig levonultak a tó partján roskadozó kápolnához, ahol hangot adtak sérelmeiknek. Ugyanakkor Isten segítségét kérvén megfogadták, hogy többé nem hagyják szó nélkül a diktátor és talpnyalói packázásait. Az elhatározásukat közös imával, valamint himnuszaink eléneklésével nyomatékosították.

A kommunizmus bukása után felcseperedők túlnyomó része nem is érti, hogy ez akkor miért számított bátor és éppen ezért a hatalmat, valamint erőszakszerveit egyaránt váratlanul érő és megingató cselekedetnek. Hiszen ők nem élték át a történelmi igazságot rögzítő és tükröző, a nemzeti érzést tápláló könyvek, családi fényképek, iratok, piros-fehér-zöld szalagok elkobzását, a zaklatások és házkutatások korszakát. Nem vallatták és alázták meg őket magyar mivoltuk miatt már gyerekfejjel a hírhedt román politikai rendőrség (Securitate) pribékjei. Nem törte ketté felfelé ívelő pályájukat a nemzeti önazonosság vállalásáért rájuk lecsapó önkényuralom. Nem kellett félelmek közepette mély fizikai és szellemi nyomorban tengődniük. És az 58 esztendős édesanyjukkal sem végzett agyvérzés a rendszerrel való szembenállásuk miatt, amint az velem sajnos megesett.

Az eseményeken való részvételért elrendelt megtorlás szeptemberben, az iskolai év megnyitását követően vette kezdetét. Ekkorra ugyanis beazonosították a kulcsszereplőket, és nekifogtak a szálak felgöngyölítésének. Jómagamat a Kolozsvári Műszaki Egyetemen zajló előadásról emeltek ki és vittek magukkal a Securitate civilbe bújt tisztjei. Ráadásul az órát tartó professzor tudta és belegyezése nélkül, amire addig még a kommunista diktatúrát nyögő Romániában sem volt példa az ’50-es évek óta. Napokig tartó, majd havi, olykor heti rendszerességgel megismétlődő kihallgatásaim alkalmával szervezett, rendszer- és államellenes összeesküvést próbáltak rám, ránk bizonyítani. Alaptalanul és a valóságot elferdítve, mert mi csupán egy elkeseredésből fakadó megmozdulás résztvevői voltunk. Mindezek ellenére a Kommunista Egyetemisták Szövetsége (román rövidítése ASC) és az érintett karok vezetőségének felsőbb parancsra hozott határozatai alapján több száz magyar anyanyelvű diákot zártak ki két év elteltével az ország felsőfokú tanintézményeiből.

Végzős lévén, az intézkedésük engem diplomadolgozatom megvédésének napján sújtott. Ennek egyik következményeként csak építőtelepi segédmunkásként biztosíthattam szűkösen a megélhetésemet, és állandó megfigyelés alatt tartottak a kommunizmus bukásáig. De még ennél is felháborítóbb, hogy még mindig nem bukkantam meghurcolásom bizonyítékaira, így az elszenvedéséért erkölcsi vagy anyagi kártérítést sem igényelhetek. A titkosrendőrség által rólam 17 éves koromtól összeállított dossziéból ugyanis hiányoznak a vallatásaim erre vonatkozó jegyzőkönyvei. Ráadásul az egyetem irattárában sem lelni nyomát az eltávolításomnak. A minket üldöző és a sorsunkat megbélyegző gazfickók viszont háboríthatatlanul élvezhették, illetve élvezhetik halálukig az átlaghoz képest szégyenteljesen magas nyugdíjukat.