Elmélkedés út menti keresztek kapcsán

Indulni a reggeli órákban, de nem túl korán indultunk, s volt is haladás, a távolság felét, amit egy út menti keresztfa jelölt, elég könnyedén tettük meg. A keresztnél nem tartottunk szünetet, de sok felnőtt – csütörtöki napokon sokan választották jármű gyanánt az apostolok lovát! – „Dicsértessék!”-kel köszönt, s talán még keresztet is vetett. A következő fél órában a várossal való közeli találkozás és a vásárfián való tusakodás foglalt le, s így elég gyorsan eltelt. Aztán a zsúfolt piac zsongása és zsivaja tartott izgalomban, a főtéri rendezett üzletek hűvöse marasztalt, de amit leginkább vártam, hogy az egyik udvartérre nyíló csendes cukrászdába üljünk be, ahol a helyiség meghitt hangulata s nyilván a dobostortaszelet meg a pohár borvíz teljesen elvarázsolt...

Ennyi élménnyel s csomagokkal terhelten indulhattunk is hazafelé. Ez már a déli órákban történt, amikor kint sütött a nap, s az út elején még egy kisebb kaptató is várt. Ilyen napokon szokott felülni Lackó még a mezőn dolgozó felnőttek nyakába is! Nem csoda, ha a kisfiút is megtalálta Lackó. Elnehezültek lábai, minden lépésre leült volna a főút mellett, attól kissé távolabb haladó széles ösvényen. Aztán hol anyja, hol nagyanyja kapta vállára egy-egy rövidebb szakaszon – árulták a túrót! Amikor pedig gyalog futogatott köztük vagy utánuk a legényke, biztatták, hogy még csak egy keveset kell mennünk, s mindjárt a keresztnél leszünk. S tényleg, egyszer csak feltűnt a kereszt. Közelsége újabb erőt adott a kisfiúnak. Anyja s nagyanyja különben nem érezte keresztnek, ha nyakuk közé kellett, hogy vegyék a fáradt vándort...

Gyorsan el is érték a feleutat jelző keresztet. Talán meg is pihentek, de csak egy szusszanásnyi időre. Tovább haladva nemsokára egy lejtő s kisebb völgy következett, majd a falu vége. Innen már a tűző napnak sem volt annyira kitéve a kis „különítmény”. A falu között ugyancsak útjukba esett néhány kereszt, de azoknak már nem tulajdonított semmilyen jelentőséget a kisfiú. Egyszerűen csak érezte, biztonságban van. Otthon.

A későbbi találkozások határkeresztfákkal, út menti fa- és kőkeresztekkel tanújelei voltak annak, hogy a keresztények nagy családjába tartozunk, de felirata szerint mindenik külön-külön egy-egy pontosan meghatározott eseményre vagy személyre is emlékeztetett. Egyik szentléleki határkereszt például éppen a falu hagyományos rendjét és birtokviszonyait megbontó istentagadó időkben fordult a Fennvalóhoz, áldást kérve a határra, valamint azt, hogy múljanak el a zavaros idők. Ez a keresztfa a vasútállomás közelében, az Alsó-határba vezető út elején állt néhány évtizedig, a következő felirattal: „IHS Dicsértessék a Jézus Krisztus! Isten, álld meg határunkat, bajtól őrizd táborunkat, a viszálynak szakítsd végét, és a népnek adjál békét. Állíttatott 1959”

A másik példám ezúttal egy út menti kőkereszt lenne, amely ma is áll a Kászon-patak völgyében vezető országút szélén a Kézdivásárhely–Csíkszereda szakaszon, valahol Szárazpatak és Katrosa között félúton bal oldalt, a Szentjánosban. Felirata emlékeztet, hogy Mária országában élünk: IHS / INRI / E / KERESZ / TET / EMEL- / TETTE / HÁROM / SZÉKNEK / BUZGÓ / NÉPE / 1885,  illetve: SZŰZ / ANYÁNK /  OLTAL / MÁT / KÉRVE. Az csak természetes, hogy a csíksomlyói búcsúról hazafelé tartó zarándokok ide – a kereszt északi oldalán található felirat szerint – MINT / ŐSI PI / HENŐ / HELY / BE érve tartottak pihenőt.