Éljen a csirihau!

Mondhatni nem telik el nap, hogy ne értesülnénk természeti katasztrófáról, földindulásról, falvakat, városokat elsöprő sárlavináról, lávakitörésről, szökőárról, kellemes hangzású női nevekre hallgató (!?), pusztító erejű szelekről, elképesztő viharokról, az időjárás szélsőséges megnyilvánulásairól északon és délen, keleten és nyugaton, s tapasztaljuk, mindezekkel szemben tehetetlen az ember, sőt az egész civilizáció rendre csődöt mond. Repülők nem szállhatnak fel, csodahajók tehetetlenül hánykolódnak kikötőkben, vonat „szédül le” vasúti pályáról, emberek sokasága veszíti el hirtelen elemi életfeltételeit irodaházakban, összkomfortos palotákban áram- és vízszolgáltatás hiányában. S még meg sem említettem az ember által működtetett és gyakorta ellene forduló műszaki-tudományos megvalósítások jelentette veszélyeket, például az ukrajnaihoz mérhető atomkatasztrófákat… Ilyen összefüggésben jegyezte meg mintegy hetven évvel ezelőtt írt esszéjében Hamvas Béla (1897–1968), hogy „az egész civilizáció normálidőben jó. Nem számol azonban a mutációkkal és a katasztrófákkal.”

Ha történeti perspektívánk különösen nagy távlatokat fog be, nem „időmilliméterekben”, azaz nemzedékekben vagy századokban, hanem legalább százezer években mér, akkor figyelmet érdemel Hamvas meglátása, miszerint „minden jel arra vall, hogy a legközelebbi korszakban a Föld uralkodó lénye nem az ember lesz.” Szerzőnk le is írja az eljövendő uralkodó lényt, mintegy vízióban jeleníti meg, s ebben a tekintetben olyan művészelődökkel rokonítható, mint Hieronymus Bosch, az idős Pieter Bruegel vagy az ugyancsak nagy szatirikus Jonathan Swift és a politikai szatíra (Állatfarm), valamint a negatív utópia (1984) neves szerzője, George Orwell.

Hamvas szintén a nagy szatirikusokhoz igazodva teremti és jeleníti meg fantasztikus lényeit, amelyek félig madárhoz, éspedig a keselyűhöz, félig rovarhoz hasonlítanak. Az új faj neve: csirihau. De bármily távlatos perspektívába is helyezi Hamvas ezt az eljövendő földi „társadalmat”, nem lehet nem gondolni közvetlen jelenünkre, mai magunkra s emberi fajunkra.

„Több száz, néha ezer lény él egy csoportban, de minden rend és vezető nélkül. Maguk között sem okosabbat, sem hatalmasabbat nem tűrnek meg. Szüntelenül veszekszenek, tökéletesen értelem nélkül, egymást lökdösik, tépdesik és taszigálják, ok nélkül egymást mardossák, vagy lesből egymás fejére ütnek, egymás oldalából vagy combjából húsdarabokat tépdesnek ki és lenyelik. Ezek szerint mindegyik csaknem állandóan tele van vérző sebekkel. Mivel a sebek, természetesen, fájnak, a lények ingerültek, és folyton egymást figyelik, mihelyt az egyik csak gyanús mozdulatot tesz, támadásnak vélik, odakapnak és felvisítanak. A másik erre dühében szárnyával csapkodni kezd és visszavág, eszeveszetten forgolódik, horgas csőrével jobbra-balra csapdos, tekintet nélkül arra, hogy mit és kit talál. Most a többi is odafigyel, odasereglik, vijjogni kezd, csődület támad, azonnal két párt alakul. Az egyik a másikat szidalmazza és piszkolja. Megrohanásra azonban nem kerül sor, mert egy perc múlva a pártok már egymás között is összevesznek, és így civódnak tovább.

A sok száz madár–rovar berregő zúgással repül, de rendesen nem nagyon messzire. (…) Ahol megtelepszenek, ott pillanatok alatt mindent fölfalnak, állatot, hangyát, tetűt, egeret, gilisztát, békát, levelet, füvet, a fa levelét, kérgét, rügyét. Ahonnan eltávoznak, ott sivatag támad, puszta föld és a kövek. (…)

A csirihau szemmel láthatólag azt hiszi, hogy amit csinál, az az egyedül józan és észszerű élet. Amit lehet, felfalni, amit nem lehet, a többi elől eldugni, s ami ereje ezen felül marad, párzani és horkolni. A létezés egyetlen lehetősége azonnal mindent bekapni, és a nőstényt lerohanni, aztán vijjogni és verekedni. Vezetésről szó sem lehet. Egyik se hisz a másiknak egy szót sem. Így valósul meg a teljes egyenlőség. Csak az él meg, aki éppen olyan kegyetlen, komisz, zsivány, aljas, vérszomjas, alattomos, kéjsóvár, sunyi, mohó, erőszakos, mint a többi. (…)

Halleluja, csirihau!”

Ha meg is retten az ember egy ilyen víziótól, nem vitás, valamilyen tanító és szórakoztató célzata is lehet, mint ahogy a középkori bestiáriumoknak, e „természetietlen természetrajzoknak” is volt. S amitől el nem tekinthetünk: valójában mai magunkat s az emberi társadalmat láttatja általa a szerző.