Egy ifjú pásztorlegény

Erdőfüle környékén, öreg tölgyfákkal tarkított tágas erdei legelőn lármázó szajkókat pillantok meg, azonnal az jut eszembe, hogy az őseik bizonyára besegítettek a tölgyfák ültetésébe. Csobánkutya oldalog, nyakában kolonc, sejtem, nincs egyedül, ezért óvatossá válok. Majd megpillantom a pásztort, egy tölgyfa tövében elnyújtózva fekszik, egyik lábát felhúzva, kezében a pásztorbottal, figyel.

Mit keresek ott, gondolhatta, ahol a madár sem jár. Pedig jár, mert hallom jelenlétüket. Közeledésemre felállt, megkérdeztem, harap-e a kutya? – Hmm, csóvál a fején, – nem szokott –, jött a kurta válasz. Látom, hogy egy ifjú pásztorlegénnyel hozott össze a sors. A válasz nem nyugtatott meg, tovább érdeklődtem: van-e még ezenkívül kutya? Van – újabb szűk felelet. Látom, hogy épp olyan gyanakvó a legény, mint amilyen gyanakvó én vagyok az ebekkel szemben. Tovább beszélek, hogy oldódjon a hangulat, na meg, hogy megtudjam hamisak-e a kutyák. Haraptak-e meg már embert? – kérdem. – Nem.

Gondoltam, csak nem most fogják elkezdeni. Bemutatkozom. Megtudom, hogy Kolumbán Imre Attilának hívják, tizenhat éves, és amióta az eszét tudja, juhászkodik. Jelenleg háromszázhetven juhval jár egyedül a két kutyájával. De ezek nem terelő kutyák, és akkor hogy bír ekkora nyájjal? – kérdem. – Úgy, hogy ismerik a juhok a hangomat, és amit mondok, azt teszik. Körülnézek, fehérlik a legelő, mindenütt juhot látok, a legtávolabbiak legalább százötven méterre. Érdekelt, mégis, hogy csinálja? Két évembe telt – ismét egy szűk válasz. Rátérek a már mindenkit foglalkoztató témára, a medvékre. Látott-e mostanában medvét? – Járogat. Bántotta-e a nyájat? – faggatom. Igen, vitt már el juhot. Érdekel, látta-e, hogy viszi el.

– Beront, elüti, majd szájába veszi és viszi is, utána három-négy napig a juhok úgy félnek, hogy ha egy ág megreccsen, összevissza futkároznak.  Ilyenkor jó, hogy van kutya, mert hanem több juhot is megölne. Egyik reggel tereltem a juhokat, mikor az erdőből rám rontott egy medve, alig volt tíz méterre, azzal volt szerencsém, hogy Rabló, a kutya velem volt – mint most is, a beszélgetésünk alatt végig –, szembefutott a medvével, és akkor az visszament az erdőbe. Ha a kutya ne legyen velem, a medve biztos megfog. Gondoltam, hogy elfutok, de egyszerűen nem bírtam – emlékezik vissza a történtekre. Félelmetes pillanat, ami egy életre megmarad, meg is kérdeztem: nem ijedt meg annyira, hogy többet ne jöjjön fel ide a legelőre?

– Nagyon szeretek itt lenni, szeretem az állatokat, ezt szeretném tovább is csinálni – válaszolja.

Ahogy végignézek ezen a bátor, céltudatos fiatalemberen, eszembe jut a civilizáció kényelme, amire itt fenn csak egy elektromos karóra emlékeztet, amit a karján visel. Nem volt kétség bennem, pásztornak születni kell. Megkérem, mondja el, hogy zajlik egy nap itt kinn az esztenán.

– Öt órakor kelünk, fejünk, reggelizünk, ezután csapjuk el a juhokat, délre eléjárunk, ebédelünk, megint elcsapjuk, öt óra-fél hatkor előmegyünk, fejünk, vacsorázunk, majd elcsapjuk pornyálni a juhokat tíz óra-fél tizenegyig, ezután fekszünk le – summázta a legény.

Kelemen László