Dancs Árpád, a nagyapa

Nagyszülőnek lenni gyönyörű feladat, vallja Dancs Árpád nyugalmazott tanár, aki három unoka – Dancs Ádám (13 éves), Dancs Máté (9 éves), Kerényi Miklós Ádám (másfél éves) – büszke nagyapja. A ma is aktív és tevékeny (könyvet ír, mozis műsort vezet) Pro Urbe díjassal a nagyapaságról, az unokákról és a közös tevékenységekről beszélgettünk.

– Nagyszülőnek lenni magától értetődő szerep. Az efféle hivatásra való felkészülés szerintem nem könyvek olvasásából áll, nem is abból, hogy már úgy „szaladsz neki”, hogy nagypapának tulajdonképp jobb, mint apukának lenni, mert többnyire a szép, kellemes rész jut neki a gyerekek életéből, hogy a nagypapa a hagyományos tapasztalatok képviselője, hogy ő az, aki a fontos tanulságokat adja át az unokájának. Szóval, hamar rájössz, hogy nem éppen így van. A receptek, a sztereotípiák nem igazán azonosan működnek, így hiába készültél fel, hogy milyen leszel, mert semmiképpen sem olyan leszel – szögezte le Dancs Árpád.
– Amikor a fiamék bejelentették a hírt, hogy nagyszülők leszünk, nagyon örvendtünk. Tisztán emlékszem, hogy a második gondolatom az volt, hogy könyörtelenül utolért az öregség. Az első időkben egy furcsa, szokatlan helyzet áll be: a pici élet látványa elbizonytalanított, emlékszem: megfogni is alig mertem, nehogy valamit rosszul csináljak. Inkább csak próbáltam emlékezni, hogy az édesapám mit is tett annak idején Zsolti fiammal. Jó volt rágondolni, hogy milyen bensőséges viszonyt ápolt kis unokájával, akit az első perctől rajongásig szeretett. Az akkori időkben csak négy hónapot lehetett az édesanya gyermekével, ezért apukámra maradt a felülvigyázás, a dajkaság. Reggel menetrend szerint jött, mikor haza érkeztünk, kérdezés nélkül beszámolt, mennyit evett, aztán hónapok múlva, hogy mekkora volt a teljesítmény a biliben, aztán sétáltatta, még kártyázni is vitte keresztmamámhoz. Egy újságot a kezébe adtak, ő szegényke egy-két órán keresztül fogta és nézte, és mindig az volt az apám megjegyzése, hogy nagyon jó gyermek. Szóval nekem ezek az emlékek jelentették a felkészülést én is ilyen szerettem volna lenni…
Elismeri, hogy a nagyszülők alapvetően máshogy viszonyulnak az unokákhoz, mint gyermekeikhez, elnézőbbek, türelmesebbek.
– Az idilli helyzet titka az, hogy kisebb a felelősség, többnyire kimaradnak a nap-nap után ismétlődő nevelési feladatokból, a betegségekből, az éjszakai nem alvásokból, hogy csak párat említsek a gyereknevelés nehézségeiből. Mi csak egyszerűen élvezzük a velük töltött időt a felelősség következményeinek nyomása nélkül, mert kevesebb a korlátozás, enyhébbek a szabályok. Néha felvállalok konfliktusmegoldó helyzeteket is, néha, mint vigaszforrást, persze soha nem a szüleik ellen. Jól esik, amikor őszinték hozzám, és kikérik véleményemet. A magam részéről én is sok történetet megosztok a saját életemből. Igyekszek ott lenni, minden produkciójukon, iskolai megnyilvánulásokon. Ádám még kicsi volt, a számítógép használatába én vezettem be. Ma egyértelműen lepipál, programokban, használati trükkökben, informatikai ismeretekben ő a legjobb segítség. Számomra nagyon fontos, hogy az unokák valamennyire kapcsolódjanak a hagyományokhoz, a család múltjához, mert az, ami megadja számukra az identitás érzését. Mindketten örömmel fedezték fel dédnagyapjuk nevét a hősök emlékművén. Azóta is minden halottak napján gyertyát gyújtanak ott – mesélte.
Arra kérdésre, hogy mikor a legboldogabb egy nagyapa, unokákra lebontott választ adott:
– A nagy Ádámnál, amikor azt mondja: – Tatus, tudod-e, most olvastam, hogy… Máténál, mikor rájön a szereplési vágy és zongorázik, gitározik és elszavalja a teljes repertoárt, de újabban már komponál is. Legújabb szerzeményének címe: Szeretem anyát, szeretem a családot, szeretem a Guns’n’ Roses-t. A kis Ádámnál a legnagyobb boldogság, mikor hármasban visszük sétálni a babakocsival és nem ébred fel…
Némethi Katalin