Cunami a Kárpát-medencében

Alig virradt, s már kikelt az ágyból, papucsai után kotorászott a szoba sötétjében, majd kiment vizelni a tyúkól mellé. Kémlőn fürkészte az eget, esőfelhők után kutakodott, de azokat nem találva magában nyugtázta a napi teendőit. Ha már ott volt, gondolta felkölti a kakast, hadd kukorékolja ki a hajnalhasadást. Dolga végeztével visszaindult a házba, hogy vegyen valami rendes gúnyát magára, de a tornácra érve észrevette, hogy a huszonéves Marci unokája épp akkor lépett be a kapun.

– Jó reggelt, tata! Maga ilyen korán felkelt? – köszönt rá Marci az öregre.

– Fel én hálaistenek még egyszer, gyerekem, talpra állított ma reggel is a Jóisten! – hálálkodott az öreg, majd szigorúbb hangon folytatta: – A teheneknek enni kell, mert ha nem adsz, nem kapsz!

– Tehenek, tehenek… Feszt csak a kínlódás! Az élet nemcsak erről szól, tata.

– Méghogy az élet miről szól? – nevetett fel kissé gúnyosan. – Én is mulattam éjjeleket, de reggel vettem a tarisznyát, s mentem ki a mezőre a madárcsicsergésbe. Ne mind húzd az időt, cserélj hóbelevancot, s gyere, segíts ki néhány renddel.

– Tata, ma vasárnap van. Délben templomba akarok menni – mentegetőzött Marci, akinek az átbálozott éjszaka után semmi kedve nem volt kaszálni. Templomba se akart menni, csak kereste a kibúvót.

– Szezonban, falun nincs vasárnap. Majd imádkozunk ebéd után a vadkörtefa árnyékában, amíg szárad a széna.

Marci érezte, szorul a nyakán a hurok, valami meggyőzőbb kifogást kell kitaláljon, hogy eltérítse szándékától az öreget. Fáradt volt, zúgott a feje, legkisebb porcikája sem kívánta a mankózást.

– Tata, maga nem néz tévét? Nem látta az időjárás-jelentést? – tört elő belőle az újabb turpiság. – Sárga kód van mára az egész országban. Nem szerencsés ilyenkor elmozdulni itthonról. Nagy vihar van készülőben: jégeső és villámlások, nem beszélve az erős szélről, még magára törné a vadkörtefát.

– Nem kell nekem televízió, azokban csak hazudoznak. Itt vannak a fecskék, elárulnak azok sok mindent.

– Igen, de a fecskék nem érzékelik a cunamit. A még nekik is új… – érvelt tovább Marci.

– Mit? – értetlenkedett az öreg.

– Mit? Mit? Hát a cunamit! – csillant fel az unoka szeme, hogy talán mégis sikerül megvezetnie a nagyapját. – Áradások lesznek, négy-öt emeletnagyságú hullámok jönnek, és mindent elsodornak, ami az útjukba kerül.

– Hja, gyermekem, hetvenben akkora árvíz volt, hogy a fél csordát lemosta a legelőről. Mi akkor se haltunk meg… – felelte az öreg, de lerítt róla, hogy elgondolkozott. – De azé maradj itthon, s mikor látod, hogy jönnek azok a magas hullámok a kert végénél, engedd ki a jószágokat, nehogy a pajtába pusztuljanak.

Marcinak fülig nyúlt a szája. Talán senki nem örült ennyire még cunaminak, ha egyáltalán örülni lehet neki. Az öreg elszántan ment vissza a házba öltözködni. Bakancs helyett a hosszúszárú gumicsizmát húzta fel. Ám előtte egy száraz kapcát tekert lábára. Kifelé jövet a verandából magához vette a gyapjúlájbiját, majd hátrament a csűrbe is. A tartalékjárom mellől leakasztotta a régóta nem használt nagykarimájú szalmakalapot, bütykös ujjaival lepallott néhány pókhálót róla, majd hozzáverte az állásra vezető létrához. Nagylábú pókok menekültek belőle mindenfelé, de nem sokáig láthatta őket, mert a felszabaduló szénapor befátyolozta a környezetét. Következő útja a pince torkába vezette, ahonnan egy nylonzsákot kotorászott elő, hogy legyen a hátára, ha netán a lájbi elázna.

– Most már jöhet! De a teheneknek akkor is enni kell, mert ha nem adsz, nem kapsz! – magyarázta maga elébe félhangosan, majd a kaszát vállára véve kilépett a kapun, de még visszahallatszott, ahogy az utcán felfelé mentében sajátmagát győzködi: – Láttam én már közelről bocsos anyamedvét is… Engem aztán nem ijeszt meg egy ilyen cuna, vagy mi…