Bori esete a bakugrással, avagy a pokol órájának megtestesülése

Bori volt az osztály legszerencsétlenebb lánya. Mármint nem a megszokott pápaszemes, kapafogas, kétfeléfonottcopfos Harisnyás Pippi értelemben szerencsétlen, hanem tornaórán. Bori számára ugyanis a tornaóra olyan volt, mint másnak a matek meg a nyelvtan: a pokol bugyrainak kínkeserves legalja. Amikor meglátta az órarendjében, hogy másnap ismét fel kell vennie a kopott, koszos, szakadt tornacipőjét, úgy érezte, hogy menten a legsúlyosabb betegség vesz erőt rajta, és teljes önsajnálatba zuhan. Éjszaka azon morfondírozott, milyen kifogással állhatna elő, hogy megszabaduljon a zöldfalú tornateremtől, ami nagy, rácsos ablakaival mindig olyan érzést keltett benne, mintha egy börtön lenne, ahol ő mindig a nevetség tárgyává válik.

Reggel hiába próbálta meggyőzni édesanyját arról, hogy rosszul érzi magát, és mivel soha nem volt még ennyire beteg, ezért képtelen iskolába menni, a makacs anyai unszolást mégsem tudta legyőzni, ezért vállára vette súlyos iskolatáskáját, hogy szembenézzen a kezét ördögi kacajok kíséretében dörzsölő Tornaórával.

A délelőtt irdatlan sebességgel telt el. Az óra hamar elütötte a delet. Ekkor már a nap azon szakaszában volt, amikor azt kívánta, bárcsak megnyílna alatta a föld, zuhanna rá egy tégla, vagy ami a felsoroltak közül a legkevésbé volt valószínű, bárcsak elmaradna a következő órája. Egyik kívánsága sem vált valóra, így nem lévén más választása, fogta mindennél jobban utált tornafelszerelését, és elindult a tornaterem rettegett épülete felé. Az öltözőben osztálytársai kacarásztak, viháncoltak, ugrándoztak, mintha a tornaóra maga lenne a felhőtlen boldogság! Bori a lehető legészrevétlenebbül tette le táskáját az öltöző sarkába, reszkető kézzel nekiállt kifűzni a cipőjét, és próbált nem arra gondolni, mi vár rá a következő ötven percben.

A tanár késett. Felcsillant a remény, hogy valami isteni csoda folytán mégis megmenekülhet, ám amikor a remény sugarai próbálták áttörni a lány fölé magasodó viharfelhőket, a tornatanár belépett az ajtón. Borinak hatalmas izzadtságcsepp jelent meg a homlokán, pedig még nem fejtett ki semmilyen tevékenységet, sőt, úgy érezte, képtelen akár egy lépést is megtenni. A tanár belefújt a sípjába, és dörgő hangján ordította: sorakozóóó!

„Ma bakot fogunk ugrani” – mondta elégedetten. Pár srác a sor végén örömujjongásba tört ki. Két lány mellette lepacsizott. Borit meg a rosszullét kerülgette. Ez valami nagyon rossz vicc lehet – gondolta magában, és azt várta, mikor ébred már fel ebből a rémálomból. Két fiú már készítette is elő a terepet: a terem közepébe állították a baknak nevezett óriási valamit, elé pedig egy dobbantót. „Szaladsz, dobbantasz, ugorsz. Egyszerű, mint a karikacsapás” – pattogott a tanár, majd ismét belefújt a sípjába, és a fiúk máris a sor elejére tolakodtak.

Bori tudta, hogy ő képtelen erre az egyszerűmintakarikacsapás műveletre. Fogytak az előtte állók a sorban, a startvonal pedig egyre közeledett. Mindenki könnyedén szaladt, dobbantott és ugrott. Bori úgy érezte, számára ez lesz a teljes önmegsemmisülés. Már hallotta fülében a lenéző röhögéseket, látta maga előtt, amint mindenki rá mutogat, hogy mennyire szerencsétlen. A tanárt, amint elvörösödő fejjel épp azt szajkózza, hogy még soha nem találkozott olyannal, aki nem tudott megugrani egy bakot!

Ő következett. Szaladszdobbantaszugorsz – mantrázta magában, közben meg a könnyeit próbálta visszatartani. A sípszó ekkor élesen hasított bele a levegőbe. Bori megpróbálta minden bátorságát és erejét összegyűjteni, szaladt, dobbantott, ugrott. Megcsinálta. Igaz, hogy a bakról már csak erőlködések közepette tudott leszállni, de sikerült! Felugrott. Megcsinálta. A sor végére vezető útján páran még a vállát is megveregették. Bori életében először boldog volt tornaórán. Sőt, büszkének érezte magát. Az ezt követő tizenöt percben a felhőtlen boldogság mámorában úszott, amikor ismét meghallotta a tanár fülsüketítő kiabálását:

– Borbála! Maga süket vagy csak teteti, hogy nem hallja, amit mondtam?! – ordította, majd kezét a magasba lendítette, és így szólt: mars, a bordásfalra!

Bori gondtalan létezése a másodperc tört része alatt foszlott szerte. Lógó karokkal, reményvesztetten indult el a bordásfal irányába, és a tornaóra iránt érzett gyűlölete a korábbiaknál jóval erősebben költözött vissza bensőjébe. Miközben a fal bordái közé próbálta illeszteni lábát azon gondolkodott, milyen kifogással álljon elő a jövő heti pokolórára.

Kovács Ágnes