Bálint Gábor a székelyek nyomorúságáról

A jövő hónapban esedékes Székely Tudományos Kongresszus közeledtével alkalmasnak tartom a pillanatot, hogy emlékeztessek az első Székely Kongresszusra, az 1902-ben Tusnádon megtartottra, pontosabban annak egy ma is figyelmet érdemlő „előhangjára”. Szentkatolna Bálint Gábornak a Mikor kezdődött a székelység nyomorúsága? című publicisztikai írását ugyanis, amely a Székely Nemzet 1901. évi karácsonyi számában jelent meg, ilyen előhangnak tekinthetjük. Ekkora már számottevő műveit megírta, tudományos pályája delelőjére ért az ígéretesen induló, majd a maga tudományos igazáért mindenre kész, az önkéntes száműzetést is vállaló Bálint, de a kolozsvári tudományegyetem tanáraként tevékenykedő nyelvzseni szívesen közölt publicisztikai írásokat a korabeli lapokban.

Többféle hatalom- és rendszerváltás zajlott le az utóbbi száz és valahány évben térségünkben, egyik nagyobb megrázkódtatást jelentett, mint a másik az erdélyi s így a székelyföldi magyarság életében is, mégis érvényes a mai napig a Bálint által a monarchia idején, egy másféle globalizált világban felvetett legtöbb társadalmi kérdés, ezért tartom időszerűnek írása újraközlését. Tehát: Mikor kezdődött a székelység nyomorúsága? Írta dr. Bálinth Gábor, amint alább olvasható:

Némelyek szerint az ötvenes évekkel, amidőn a székely ember megadóztatása kezdődött; némelyek szerint a magyar alkotmányossággal, amikor a Bach-rendszer adója megtízszereződött anélkül, hogy a székely népnek termelőképessége egy cseppel is gyarapodott volna; mások szerint pedig minden bajnak oka az, hogy a székely elhagyta a degetes* csizmát, el saját szőttes öltönyét s túlságosan cifrálkodik. Végre azok szerint, akiket a takarékok és kisegítők kitakarítottak, kisegítettek a falu végére vagy Oláhországba; a főbaj az, hogy a pénzintézetek igen drága áron segítik ki a megszorultakat, akik pedig igen sokan vannak, mert bizony száz székely közül hetvenöt drága kölcsönpénzzel arattat, s ugyanolyan pénzzel fizeti adóját még jó termés idején is, mert akkor kell kevés terményét eladnia, amikor az a legolcsóbb, amit pár hónappal később tízszeres áron kell, hogy megvegyen.

Mindezen okadatolásokban sok a helyes; de a főok szerintem az, hogy a székelység földmívelési és ipari ismerete már régóta a külföldével szemben a kezdetleges állapotban maradt, s így az előrehaladt külföldnek adósává lett. Ez pedig akkor kezdődött, amikor az első selyemszalag, selyemkelme, gyolcs és fejtő külföldről a Székelyföldre jött, amelyek árát az oláhnak eladott bocskor, degetes csizma s egyéb primitív székely iparcikk ára nem födözte teljesen.

Ez a külföldi iparismeretnek való tartozás még csekély volt addig, amíg a külföldön is még inkább a kisipar járta. De azóta, hogy a külföldön a nagytőke és gőzerő egyesek kezébe került, s megindultak a mindenféle gyárak, rabszolgákká tették mindazon népeket, fehéreket és feketéket egyaránt, amelyeknek földmívelési és ipari ismerete primitív volt.

Az egyesek kezében lévő nagytőkének átka, hogy nyomorult rabszolgák nélkül nem létezhetnek. A gyarmatokat kényszerítik a zsaroló anyaországok a robotolásra; a másokat, mint a nem gondolkozó székely-magyar népet, a mindenféle ügynökök szép szerével tették és teszik a külföldi tőke és gyárak rabszolgáivá.

E rabszolgaság alól a székely-magyar népet s többieket is hitem szerint csak a villamos erő átalánosítása fogja megszabadítani azáltal, hogy az egyéni függetlenséget egyedül biztosító házi kisipart föltámasztja.

De hogy ez bekövetkezhessék, életrevaló, gyakorlati ismeret szükséges minden népnek, amely élni akar; ezt a mai községi és városi polgári iskolák nem adják meg. Nem gimnázium kell a Székelyföldnek, hanem svájci ipariskola minél több, mert a klasszikus görög-római tudással még egy rossz faggyúgyertát sem lehet önteni.

* kocsi/szekérkenőcs (Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár)