Az utolsó diadal a székely Kárpátokban

Kezdetben a cs. és kir. 1. lovashadosztály vette üldözőbe őket, akiket a kassai 9., a miskolci 10., a munkácsi 11. és a besztercebányai 16. gyalogezred alkotta, Előre néven közismert kassai m. kir. 39. honvéd gyaloghadosztály váltott fel 1916. október közepén.

Bár az Úztól délre magasló, neve alapján talán régi megfigyelőhelyre utaló Lesőd-hegy már 1688-ban szerepel az írott forrásokban, mint ahogy a 17–19. század folyamán több Úz-völgyi történeti helynév is, a folyó völgye egészen a 20. század elejéig lakatlannak számított, az utat csak az első világháború idején kezdik töltögetni, építeni. Nem csoda, hogy még Orbán Balázs is kietlen vadonként írja le a vadregényes havasi tájat: „itt-ott szép sziklaszálakkal ékes havasok keretelik be a folyam szükre szabott völgyét, hol csak is a zajongva rohanó pataknak és az utnak marad fösvényen kimért helye; ez ut pedig leborzasztóbb minden havasi utaink közt, az uton sziladarabok, melyeken alig lehet áthatolni, a folyamon hidak, melyekre lépni borzad az ember, mert azok akként alkotván, hogy két átvetett gerendára reá vetnek egy halom szindeszkát, melyek a lovak léptei alatt ide s tova csuszkálnak. Ilyen ezen félelmesen ingó hidak, melyek alatt néha nagy mélységben rohan a sziklaéleken habbá tört folyam, s melyre lépni csakis az ily borzadályos átkelésekhez szokott havasi ember és ló mer; de hát mire is ut és hid e lakatlan vadonban, hol hiába keresünk egy emberi lakot, hiába helyet, hová a földtől terményt erőszakoló ekét bekasztani lehetne?”

A magyar honvédek olyan elszántsággal vetették bele magukat a küzdelembe, hogy az immár saját hazájukat védő és ennél fogva nagyobb ellenállást tanúsító román alakulatok csak Dormánfalva előterében tudták feltartóztatni, illetve – újabb egységekkel megerősítve – október 28-án visszaszorítani őket a magyar–román határra.

Ez utóbbiak helyét novembertől fokozatosan átvette az orosz 9. hadsereg 2. és 4. lövészhadosztályainak mintegy 16 ezernyi katonája, így az ellenség ezen a frontszakaszon is jelentős számbeli fölénybe került a 11 ezer főnyi honvéddel és szövetségessel (225. német gyaloghadosztály) szemben.

Sőt, december 8-án az oroszok újabb erősítést kaptak, így előbb az 1358 méter magas Sövérjest, majd karácsony előtt egy nappal az 1340 méter magas Magyarós-tetőt is sikerült elfoglalniuk, a visszaszerzésére indított ellentámadások pedig eredménytelenek maradtak. E fontos stratégiai pont megőrzéséért hozott, hiábavalónak bizonyult véráldozat nagyságát jelzi, hogy a munkácsi 11. honvéd gyalogezred két nap alatt elveszítette állománya 73 százalékát.

„A magyarósi állások elvesztése súlyos következményekkel járt az osztrák–magyar és a német erőkre nézve – írja Gottfried Barna az Előre az Úz völgyében című kötetben (Háromszék Vármegye Kiadó, 2020) megjelent dolgozatában. – A m. kir. 39. gyaloghadosztály, leszorítva a hegyvonulatról a magaslatok déli, délnyugati lejtőire, szinte kilátástalan helyzetbe került, hiszen a gerincen berendezkedő oroszok minden mozdulatukat figyelemmel kísérhették, ahogy az Úz-völgyben végrehajtott csapatmozgásokat, utánszállítást is ellenőrizhették, akadályozhatták. Tüzérségi megfigyelőik kitűnő helyzetbe kerültek. Mindezeken túl a gerincen húzódó orosz állások kiindulópontjai lehetettek egy esetleges ellenséges támadásnak, amely akár az osztrák–magyar 1. hadsereg felmorzsolásával, a front áttörésével is járhatott volna.”

Ekkor a lugosi születésű Briet (Bánlaky) József, az Előre honvédhadosztály parancsnoka új harci módszer eszelt ki a nyugati frontról „ellesett” minta alapján: a rohamtámadást, aminek részleteit az arcvonalnak ezt a részét december óta vezénylő Litzmann német tábornokkal és Seeckt tábornokkal, vezérkari főnökkel egyeztetve dolgozta ki. A feladatra az időközben a Gyimesi- és a Békási-szoros közé vezényelt miskolci 10-eseket szemelte ki, beleértve a Windischgraetz Lajos herceg, szolgálaton kívüli kapitány által Nagyváradon, főként 17–20 éves, köztük számos székely fiatalból szervezett, december 6-tól az ezred kötelékébe tartozó Tigris-zászlóaljat is, akiknek emlékére a későbbiek során külön írást tervezünk szentelni.

Rohamezreddé történő kiképzésük Nyárádszeredán kezdődött német irányítással, majd 1917. február 11-től több mint két héten át Csíkzsögödön folytatódott. Itt a felderítő repülőgépek felvételei alapján kiépítették a magyarósi orosz védelmi rendszer kissé túlgondolt mását, hogy a honvédek, a „tigrisek” és a melléjük beosztott német utászok a valósághoz minél hűebb körülmények között gyakorolhassák a rohamtámadást.

„A különböző sportgyakorlatok csakhamar annyira emelték a legénység szellemét és vállalkozó kedvét, és annyira fokozták a csak nemrég használatba vett kézigránátok iránt való bizalmat, hogy már néhány nap múlva majdnem minden ember a harcban főszerepet vivő rohamjárőrökhöz való beosztását kérte” – emlékezett vissza később Breit tábornok. A kiképzés keménységét jelzi, hogy az éles fegyverzettel zajló február 27-i főpróba során többen megsebesültek, illetve életüket vesztették.

Ez a Litzmann egyébként nagyra becsülte a magyar csapatokat, kedvükért még magyarul is tanult. Emlékirataiban megjegyzi, mikor állásaikban megszemlélte a honvédeket, magyar beszédével „a legörömteljesebb izgalomba” hozta őket. „Szinte hihetetlen, hogy ezeknek az embereknek milyen erős a nemzeti érzésük... Bárcsak mi, németek e büszke nemzeti öntudat felével rendelkeznénk” – idézi őt később Vitéz Doromby József ny. alezredes a Reé László szerkesztette, Magyar gyalogság – a magyar gyalogos katona története című kötetben.

A rohamjárőrökön nem volt hátizsák és tölténytáska. A felszerelésükhöz tartozott két homokzsák négy-négy kézigránáttal, drótvágó olló, balta, gázálarc és tábori kulacs. A hozzájuk beosztott utászok a kézigránáton túl vésőt és robbanószert vittek magukkal. A puskájuk – huszárosan – a hátukon volt keresztben átvetve. A rohamot megtorpanás nélkül, folyamatosan haladva kellett végrehajtaniuk, megnyitva a rohamfolyosót az első rohamhullám előtt. Az ellenséges állásba bejutva kézigránátokkal támadták a védekező oroszokat, megkezdve a felsodrítást.

Az első rohamhullámba, amely egy rajból állt, a legkiválóbb kézigránát-dobókat osztották be, mindegyiküket egy-egy gránátadogató, teherhordó segítette, akik a gránátutánpótlást biztosították, valamint a világítópisztolyokat és a jelzőrakéta-töltényeket vitték. Ennek a rajnak a felszerelése – a rakétákon túl – megegyezett a rohamjárőrökével.

A második hullámot kétrajnyi lövész alkotta kevesebb (fejenként 2 db) kézigránáttal, több puskalőszerrel. A velük együtt rohamozó beosztott utászok fém- és famegmunkáló szerszámokkal is fel voltak szerelve. Szintén a második hullám részét képezte egy távbeszélő járőr készülékkel és vezetékekkel.

A harmadik hullámot a gyalogság zöme képezte, akik gránátvetőket, géppuskákat, akadályelemeket (spanyolbakokat), gyorsakadályokat, szögesdrótot, homokzsákokat, védőpajzsokat juttattak el az elfoglalt ellenséges állásokba.

Gottfried Barna (in. Előre az Úz völgyében)

A rohamalakulatokat Csíkzsögödről teherautókkal szállították Csíkszentmártonba, ahonnan március első két napján, rendkívüli hidegben, erős szél- és hófúvásban gyalogoltak a támadáshoz előkészített állásokig. A következő három napot a terep szemrevételezésével, rohamárkok ásásával töltötték, de úgy, hogy az ellenség semmi ne neszelhessen meg a rá váró csapásból. És aztán vártak…

Amikor március 8-án reggel 5 órakor kiadták az egyetlen szóból (Ma!) álló napiparancsot, mindenki tudta a dolgát. Igen heves tüzérségi „puhítást” követően előbb a Sövérjes-tető került a honvédek kezére, amit két fehér rakéta jelzett. „Az oroszok a tüzérségi orkántól még fel sem ocsúdhattak, mikor a rohamoszlopok első kézigránátjai már árkaikban robbantak. A honvédek lelkesült tüzes támadása elsöpört minden ellenállást. A déli órákban a Magyarós-tető az egész hegygerinccel birtokunkban volt” – írja A románok Erdélybe törése és kiveretésük 1916–17 című, 1932-ben megjelent munkájában Szádeczky Kardoss Lajos. Azaz a Lápost (1188 m) és a Névtelen-kúpot (1367 m) is bevették – utóbbira csakhamar emlékoszlopot állítottak, és Litzmann-kúpra keresztelték át.

A gyalogsági támadásban természetesen a m. kir. 10. honvéd gyalogezred vitte a prímet, de természetesen majdnem az egész hadosztály részt vett benne, amely ezen a napon összesen 37 embert veszített, 215-en sebesültek meg. Ezzel szemben a csata után 408 orosz katonát kellett eltemetni, és több mint ezren estek fogságba közülük. A fényes győzelem kiemelkedő fegyvertényként szerepel azon hadjárat történetében, amelynek végén, 1918. május 7-én Románia kénytelen volt aláírni a bukaresti békét, hogy aztán fél év múlva azt is megszeghesse. A Magyarós addig mindvégig magyar kézen maradt!

Az 1916 őszétől 1918 elejéig tartó összecsapások áldoztaira a Tábla pusztáján létesített hadi temető, valamint a Magyarós-patak szája közelében 1917-ben a m. kir. munkácsi 11. honvéd gyalogezred által – Varga János honvédutász tizedes terve alapján – emelt, Árpád-házi Szent Erzsébetnek felajánlott kápolna emlékeztet. A 10-es ezrednek tulajdonképpen négy temetője volt: kettő a fűrésztelep, kettő a kőkerti csendőrlaktanya mellett. Ez utóbbiak egyikében keresztre szögezett táblán az alábbi vers hirdette a sírokban nyugvó hősök emlékét:

Erdély határhegyét harcolva bejárták,

S a szép Székelyföldet már szabadnak látták.

A hazai földért harcoltak itt bátran,

S hantjuk itt domborul a szabad hazában.

1916. október 18.

A 2-es számú temetőben áll(t) az ezred emlékoszlopa – a napjainkban látható nem az eredeti, csak hasonlít rá, annak mintájára készült 2017-ben. A 9-es ezred emlékoszlopa az egyetlen emlék a temetőben, mely 1917 óta az eredeti helyén megmaradt.

A ma felkereshető, immáron egységesült temető öt parcellájába tehát eredetileg a 39. honvéd hadosztály, valamint (a középső parcellába) az ugyancsak a térségben harcoló német 225. hadosztály hősi halottjait helyezték végső nyugalomba (az Úz völgyében összesen több mint ezer magyar és német katona van eltemetve). A 2010-es évek elején mintegy 670 új fejfát állított a temetőt civil szervezetekkel együttműködve gondozó csíkszentmártoni polgármesteri hivatal.

Nem kizárt, hogy 1916–1917-ben néhány fogságba esett román vagy orosz katona is került a sírokba, de erre nincs egyértelmű bizonyíték. Mégis erre a temetőre vetettek szemet a bukaresti hatalom által felszín alatt támogatott román nacionalisták.

Első lépésként a valamikor minden bizonnyal moldvai magyarok alapította, de mára csaknem teljes egészében elrománosodott Dormánfalva (Dărmănești) önkormányzata 2019 áprilisában jogtalanul és önkényesen a maga nevére telekkönyveztette a 2004 óta székely kapuval is ellátott temető alatti területet, majd ugyancsak önkényesen, mindenféle törvényes előírás mellőzésével egy nagy és 52 kisebb betonkeresztet állított fel a temető előterében, egy kisajátított parcellára, részben a magyar királyi 10. (miskolci) honvéd gyalogezred I. számú temetőjének III. és IV. sora fölé, egyszersmind súlyos kegyeletsértést is elkövetve ezzel.

Az 52 betonkeresztet tavaly június 29-én – bírósági ítélet nyomán – eltávolították ugyan, de három héttel később 150 fakeresztet vittek a helyükbe. Jelenleg ezek testesítik meg az 1916 őszén ott megfutamítottak utódainak kicsinyes bosszúját.

Hogy mentetek a Magyaros-tetőre...

Az volt aztán a nagyszerű roham...

Nem hallani más jelszót, csak: előre!

S aki hallja, az lelkesül, rohan...

Milyen iram volt... mint a tenger árja.

A rohamhullám hömpölyög, szalad...

És nem gondolt a sorsra, hogy mi várja

A Magyaros-bérc gerince alatt.

Sassy Csaba (Magyarós-patak, 1917. március 8.)