Arany Harang

Egy ember szemléli az aratókat. „hátukon vastag napsugár éget/

lankadnak, a hőt már nem is érzik... Földjük az adót épp csak megtermi/

s hulladék jut az éhes gyomorba.” Tovább fűzi gondolatait: „Micsoda érdem emelt fel engem?/ eperfát, földet sose műveltem/ és háromszáz si a jövedelmem/

és télre is van elég élelmem –/ ha meggondolom, szégyellem nagyon,/ nyomja a lelkem, el nem felejtem.” Igen, kegyetlen, igazságtalan a világ. Ne szólj szám, nem fáj fejem – tanulta őseitől, de lehet hallgatni, amikor az eget ostromolja a gazság és az elnyomottak halálhörgése?

Száműzik, nagy szerencséje van, mert másokat kevesebbért élve eltemettek. Fordulnak a csillagok és udvari érdekek, visszahívják, egy országnyi tartomány kormányzójává nevezik ki, majd még egy és még egy tartományban. Gátat épít, javít, szépít, mert a víz áhított barát, de félelmetes szörnyeteg, ha nem tartjuk szemmel. Mégis, mindez nem neki való. Amint alkalom adódik, visszavonul egy kolostor mellé, és írja verseit. Nem a vájtfülű tudósoknak, nem az akadémikus széplelkeknek. Először szolgájának olvassa fel irományát, és ha az nem érti, átfogalmazza, hátha eljut a rizst plántáló asszonyok és a zsúpfedélkészítő megfáradt férfiak fülébe, örvendjenek azok is.

Létezhet valami, a császár és a filozófia minden kincsénél értékesebb? „Negyven se voltam s lányom született/ s fölvette az Arany Harang nevet./ Egy éve éppen, hogy a földön él,/ csak ülni tud még, ámde nem beszél./ Most nem magamban van békém, de kívül/ s kincsem, jutalmam egy: Arany Harang./ Ha nem hal ifjan el leányom és őt/ megtarthatom, férjhez kell adni később./ Így ötven is leszek, mikor utóbb/ a nagy hegyekbe visszavonulok!”

Mi lett a szép reményekből?

„Bús roncs vagyok, beteg és negyvenéves,/ ő három volt s ártatlan, kedves-édes./

Egy nap pedig eltűnt a semmiségbe,/ árny lett belőle, aki ragyogott./ Oly furcsa szókat suttogott szegényke/ halálos ágyán, mert már gagyogott./ Három tavasz, tél múlt így csendesebben,/ már azt hittem, feledni is tudom/ s ma reggel vér fakadt a régi sebben:/ öreg dadáját láttam az úton.”

Po Csü-ji az ember neve. Költő volt, 1250 éve született Kínában. Mi volt mifelénk akkoriban a nagy semmin kívül? Olvassuk tisztelettel.