A rajzosztály dicsérete

A rajzosztály nemcsak a kötelező négy év volt, hiszen Kosztándi Jenő és Kosztándi B. Katalin, valamint Vetró András és Vetró-Bodoni Zsuzsa képzőművész házaspárokkal egy életen keresztül megmaradt az emberi, baráti kapcsolatom.

Ezelőtt ötven évvel a rajzosztály mint oktatási forma, a rajztermek mint az oktatás helyszínei különleges világnak voltak a részei. Oda tartozni, rajzosztályosnak lenni, kiváltságnak számított. Szerettem rajzolni, ezért vonzott engem is ez a különös hely.

A Kosztándi és a Vetró házaspár keze alatt növekedve a diákévek értelmére is ráeszmélhettünk. Arra, hogy nem azért kellett és kell tanulni, mert azt mondják, nem azért, mert osztályismétlőre hagynak, hanem azért, hogy szabadgondolkodású, saját véleménnyel rendelkező, másoktól függetlenül alkotni tudó, szárnyaló egyénekké fejlődhessünk.

A tartalmas grafika-, festészet- és szobrászatórák, a délutáni műtermi beszélgetésekkel ötvözött műszaki és művészi rajzkörök, a megannyi poénos történet, mind-mind a legszebb emlékek maradtak a zsenge diákkorból.

Kiváló diákjaik számát, képzőművésszé, művészetet szerető és értő emberré lett tanulóikat felsorolni – nagy számuk miatt – lehetetlen lenne.

Éppen ezért nem hiszem, hogy egy szívvel-lélekkel oktató pedagógus életpályáját számokkal lehetne jellemezni vagy a fizika törvényei szerint lehetne mérni. Mert miféle mértékegység az, amely egy-egy művész emberi és szakmai mércéjét jelenti? Csak egy dolog lehet, ami mérhető: a szeretet, ami őket körülölelte és az emlék, ami örökéletű.

Katica néni a grafika mellett művészettörténetet is tanított. Ő inkább szigorú volt. A szigorúak között pedig a szeretetre méltók közé tartozott.

Neki köszönhető, hogy azok is, akik nem lettünk képzőművészek, tudjuk, hogy mi az aranymetszés, tudjuk, hogy mit kell nézni Modigliani képein, azonnal felismerjük aranyfürtjeiről Boticelli Vénuszát.

Jenő bácsi teljesen más habitusú ember volt.

Amolyan kiváltság volt bejutni – egyébként is különleges toronyszerű, lengőhídon megközelíthető, erődítménynek számító – műtermébe. Volt ott minden: csodamasinák, régi lemezek, dívány, könyvek, aktok, művészi rendetlenség. Szóval rejtelmes hely volt az a műterem.

Nemcsak az ecsettel, hanem a szavakkal is kiválóan bánt. A szófordulatok, anekdoták, poénok állandóak voltak nála. A diákok többségének nevét mégsem tudta megjegyezni. Lehet nem is akarta. Így hát, akikhez tartott, azoknak mind „pasas” lett a nevük.

Történt, hogy 1979-ben, a nagyokkal együtt bekerültem egy kiváltságos csoportba: délutáni magán rajzórákra jártunk. Tulajdonképpen gyakorlat volt három 12. osztályosnak, akik képzőművészetire készültek. Ők végzősök voltak, én pedig 7. osztályos diák. Nagy élmény volt velük lenni, sokat tanultam. Jó társaság és jó poénok. Jenő bácsinál így lettem előbb „pasas”, majd még bizalmasabban: Sanyóka.

De nem ez az érdekes, hanem az, hogy egyszer nem volt modell, akit rajzolni lehette volna. Így került a félkör közepébe a mester. Őt rajzoltuk.

Ez a történet feledésbe is merült volna, ha nem kerül a kezembe az a bizonyos portré Kosztándi Jenőről, amely a rajzosztály 50. születésnapi kiállításán látható.

Vetró-Bodoni Zsuzsa mindig mosolygós, kedves asszony volt. Nyugodt, szelíd teremtés. Viszont sokat mozgatott, így lettek a rajzórák helyei városunk különböző terei, udvarterei és épületei. Neki köszönhetően örökítette meg nemzedékek sokasága a régi városházát, a barokk kaput, az udvartereket. Ezer és ezer rajz, ezer és ezer látásmód. Mert a rajz a látásmódot fejlesztette, és ez a rajzosztály egyik nagy erénye.

Vetró tanár úr különös jelenség volt Kézdivásárhelyen.

Amikor a városunkba költöztek, híre ment, hogy egy híres szobrászművész fia. Már ez önmagában nagy dolog volt, de amikor mindenhova – a ritkaságnak számító – dupla oldalkosaras versenybiciklijével ment, nahát, erről beszélt az egész város. Ezt a látványt tetézte, teljessé tette a fiatal tanár után loholó kutyája, a felejthetetlen terrier. Sőt, terrierek, akikhez társult az évek során vagy ezer más „fajtiszta korcs kutya”.

Kolozsvárosiasan beszélt ő is, felesége is. Ez is különleges volt bennük, s a tudásuk is, de főleg a lelkesedésük. Kíváncsian vártuk az első szobrászat órákat. Nem az lett belőle, amire számítottunk. Mindannyian azt gondoltuk, hogy az óra végén, már kész szobrászok leszünk. Ehelyett munkaköpenybe kellett bújni és egy egész órán át a hatalmas ládába rakott agyagot locsoltuk és gyúrtuk, a körmünk alja mind megtelt vele.

Minden így kezdődött!

A vége pedig: saját alkotások, büszke részvétel az év végi kiállításokon, művészetszeretet, sok tanulás, tágabb látásmód, pallérozott tudás.

Köszönöm nektek, tanáraim!

Köszönöm neked, rajzosztály!

Köszönöm neked, Nagy Mózes!

A mai rajzosztályosoknak kinyílt a lehetőség, hiszen a kézdivásárhelyi középiskolásoknak Sepsiszentgyörgyön a Plugor Sándor Művészeti Líceum, illetve a Sapientia Egyetem keretén belül a most indult felsőfokú művészeti oktatás is rendelkezésre áll.

Cél, hogy Székelyföld fiataljai, de a szórványban élő, esetenként anyagi gondokkal is küszködőknek is esélyük nyíljon magas színvonalú művészeti képzésre.

Háromszék igazi művészeti központtá nőtte ki magát: az Erdélyi Művészeti Központ, a Székely Nemzeti Múzeum, a MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótér mellett az egyetemi képzés fontos láncszeme az erdélyi magyar művészetnek.

Hiszem azt, hogy az elmúlt ötven év szellemi hagyatéka jövőt formáló energiává válik a kantai iskolában.

Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke