A mi eposzunk

Ma már talán elmarasztalnák azt a tanárt, aki diákjainak a világirodalom legnagyszerűbb alkotásai között eposzokkal is előhozakodna. Főleg itt, nálunk, ahol nem is született olyan hatalmas verses mű, mint a Kalevala a finneknél, a Nibelung-ének a germánoknál, az Iliász és Odüsszeia a görögöknél, az Aeneas a rómaiaknál, és sorolhatnám az oroszok, a hinduk életéről, harcairól szóló rendkívüli alkotásokat. Naiv eposzoknak szokás ezeket nevezni, mert a szájról-szájra terjedő szóbeszédek alapján összegyűjtött énekek, szövegfoszlányok egybeszerkesztéséről van szó, s bennük egy-egy nép kialakulásának, ország alapításának, felemelkedésének hiteles és kevésbé hiteles történéseit mesélik el.

Tudjuk, hogy Arany János is kutakodott, s meg is született a Buda halála, de olyanszerű, a magyarság megérkezését, fennmaradásáért vívott küzdelmét bemutató, mesés és valószerű történelmi mozzanatokat egybefűző, aránylag nagy terjedelmű műre még senki nem bukkant. Nem azért, mert nem lett volna kellő érzékenységű toll ennek rögzítésére, hanem egyszerűen azért, mert ezek, a felfedezésre váró eseményekről szóló szóbeli emlékek nem maradtak fenn.

Ismeretes, Magyarországon is hosszú ideig nem bátorították az egyszerű emberek körében elterjedt mesés történeteket, sőt, ellene voltak azok köztudatba való beemelésének, inkább engedték feledésbe merülni. Elég, ha Anonymus véleményére hivatkozunk, aki úgymond nem merített a parasztok hazug meséiből, de még Csokonai egyik női hősét is elmarasztalják, mert a parasztasszonyok énekét hallgatja szívesebben.

És most itt van az István, a király. Rockopera. A nagy királyról. A legnagyobbról. Az államalapítóról. A törvényalkotóról. A jövőbe vetett hit letéteményeséről. Lehet, nem mindenki fogadja el, de én kijelentem: ez a mi eposzunk. Igaz, nem csupán naiv szóbeszédekből összeállt nagy erejű mű, hisz irodalmi munkák álltak a szerzők rendelkezésére, de a zenét is segítségül híva mutatja be azt a páratlan fordulatot, amely éppen a magyarságnak, a magyar királynak köszönhetően egész Európát fel- és megrázta. Egy újonnan megjelent nép alkotott magának teret, s vívott ki magának tekintélyt, megbecsülést. Úgy, hogy cserében önmagában is el kellett végeznie az öntisztítást.

Tegyük fel, ha a szöveget tökéletesen érteni lehetett volna, ha a szervezők esetleg gondoltak volna egy ismertető kártya összeállítására, akár pénzért is, biztos vagyok, a történelmi ismeretek birtokában még kitapinthatóbb lehetett volna a lelki megtisztulás és a nemzeti büszkeség. Sajnos, el kell fogadnunk – vagy nem? –, hogy a hatalmas termet megtöltő közönség egy részének ilyen vonatkozású ismeretei nagyon is hézagosak lehetnek. És a siker akkor teljes, ha a méltán vastapssal jutalmazott előadók, rendezők megragadó „termékükkel” a történelmi, a honfoglalás-kori ismeretek felfrissítésére, illetve az ismeretlen területek felfedezésére késztetik az őket jogosan ünneplő tömegeket.