Színek természetéről

Van Bommel felrúgott egy uruguayit, de nem kapott érte pirosat, mert egyébként, ha kapott volna, eggyel kevesebb holland marad a pályán, aztán gól sem következett volna, és (ismét) a mérkőzés kimenetele másként alakulhatott volna. Csupa buta rím, sok játékvezetői tévedés, sok időhúzás, felbukás, hibázás, sérülés, sok a fel nem lendülő lapocska. Aztán lett, ami lett, a hollandok nem voltak szebbek, talán csak okosabbak, szerencsésebbek. A szépség, persze, mit sem számít. Mondjam hát el, miért kezdtem az urukkal a sort. Nincsenek előítéleteim más nemzetekkel, rasszokkal szemben – talán eggyel, de azoknak szerencsére nincs futballcsapatuk, mert mindenütt élnek és sehol sem –, és bár lehet, ellentmondásos drukker vagyok, azért mégsem szólom meg, ha valaki másként érez a színek iránt, mint én. Nem ítélkezem, noha van véleményem róla. Szeretem a kirobbanó örömöt, a táncoló focisták látványát, sőt még a barna bőrt is, ha kultúrával harmonizál. Nem kedvelem viszont a rideg, kordában tartott, kontrolált érzelmeket – a nem európai más vérmérsékletet juttat eszembe, röviden, s én igazán szeretnék sok mindenben más vérmérsékletű lenni, mert talán úgy könnyebb lenne. Mitől lennék én, európaiként, felsőbbrendű, mint például egy dél-amerikai? Jól ismerjük az állást, hogy se itt, se ott nem azok vagyunk magyarokként, mint amiknek tudni szeretnénk magunkat. Szomorú, de riposztozni hiábavaló, ugyanakkor mi okból hordanánk fenn az orrunkat. Kijelentés, nem kérdés. A kozmopolita kifejezés jól hangzik, rendes dolog is, civilizált is, be is állnának elvileg sokan a sorba, de valami csökönyös atyafiság nem engedi ezt megvalósulni. Nos, lássuk csak, semmi újat nem mondok már, kitalálhatták, hogy a németek helyett én a spanyoloknak szorítottam. Német esély ide vagy oda, egy meghökkentő fordulattól vérem szerint rendesen táncolnék – merthogy egy holland-német döntő unalmat ígérne, fiúk, az nem vitás ...