"Hup, Holland, hup!"

Talán nem is volt olyan szurkoló, aki dán győzelemre tett volna ezen a mérkőzésen, hiszen minden jel arra mutatott, hogy a hollandok simán behúzzák az első csoportmeccsüket. Még Robben nélkül is – habár a szélső ott ült a kispadon, játékát nem kellett kockáztatni, mert társai az ő hiányában is győztek. Annyira jól azért nem őrölt a narancsgépezet, de csak idő kérdése volt, hogy mikor kap gólt a védekező dán csapat – öngól törte meg a jeget, de Sneijderék abszolút fölényben játszottak. Kuyt találatát Elia talán jobban megérdemelte volna: a fiatal szélső többször hülyét csinált a dán védelemből, Aggerék lassúnak és nem összeszokottnak tűntek, amit az öngóljuk is bizonyít.

Hollandia egy óriási focikultúrával bíró ország, s mindig szimpatikus csapatuk van (néhány évvel ezelőtt volt szerencsém eltölteni néhány hónapot náluk, s azóta picit közel áll szívemhez ez a kis, helyes ország) – mint ismert, két vb-döntőt játszott válogatottjuk a hetvenes években, s az akkori világ legszebb, totális futballnak nevezett játékát adta elő a világ csodálatára az Ajax Amszterdamra épülő narancsmezes tizenegy. Győzniük azonban nem sikerült (mindkétszer a házigazda csapat verte meg őket a fináléban), de azóta talán minden vb-re esélyesként érkeznek – így van ez most is, s szerintem senki nem lepődne meg, ha legalább az elődöntőig eljutnának, mint legutóbb 1998-ban. A dánok akkor negyeddöntőig mentek, de mostani csapatuk játéka egyelőre messze áll a Laudrup-testvérek neve által fémjelzett korszaktól. Vajon mennyire szól bele az európaiak dolgába ebben a csoportban Japán és Kamerun? Vagy a Wilhelmust még mindig büszkén éneklő Oranje ismét úgy jár, mint a tavalyelőtti Eb-n az oroszokkal?