És lőn!

Pár perc az egész. Izgalom, meghatottság – meg drukk, ami mindig ott van, több-kevesebb, függetlenül a téttől. Sorsfordulat is, érezheti ezt a sportoló, ugyanakkor feszültséget attól, hogy bizonyítania kell. Egyénileg vagy csapatban. Az érzés emlékezete örök, a pillanatnyi pedig már a legelején katartikus. Ez nyert bennem megfogalmazást a hétvégi két meccs kapcsán – a himnuszok alatt, az arcok láttán. Kószán aztán az a vicces dolog úszott be gondolataimba, amit a napokban olvastam. Például, hogy megsütötték volna az orákulumpolipot, Pault a német (gondolom, ínyenc vagy csak bősz) szurkolók – egy állat ténykedése ellen is lehet demonstrálni, lám, az emberi találékonyság és mezei furfang nem ismer határokat. A vérbeli drukker, ha nem jön ki a lépés imádottjainál, képes felfalni, kinyírni isteneit – köp és elfordul, a csapat kudarca személyes frusztráció, nem jó érzés, de ne vegyük ennyire komolyan magunkat egy efféle meccshelyzetben. A német gárda lelépte az uruguayit, de ez mégsem az az öröm, amit a spanyolok érezhettek a vébé döntőjében. Az én szemem előtt volt harc, kiegyensúlyozott, és volt rengeteg sárga lap, néhányszor mintha megfontolatlanul, vaktában, meg durvaság holland részről, de én nem akarom immár bántani őket.

Visszakanyarodva a vicces dolgokhoz: következő alkalommal talán közelebb leszek a történésekhez, és a fiúknak, férfiaknak, focit kedvelő lányoknak nem kell majd egy vízilény diszpozíciójára hagyatkozniuk, aki mellesleg Paul. Bölcselkedem, mert örvendezem… Elsők a spanyolok a világon, most ők a legjobbak. Kedveseim, vörös a világ!

Köszönöm bizalmukat - ha alkalomadtán érdemesnek találnak még, és érdemesnek találom én is, lesz érkezésem ide sportbeszéddel. Addig is kívánom a legjobbakat!