Voltunkiglan

Ezertizenöt esztendeje annak, hogy megemlékezik az egyház az eltávozott lelkekről, a jobblétre szenderültekről, vagy ha úgy tetszik, a holtomiglant beteljesítőkről. Mondom, az egyház emlékezik meg, egy katolikus – akkortájt még ez volt az egyetlen keresztény vallás –, bencés apát kezdeményezésére történt először 998-ban, hogy napot szenteltek az elhunytak emlékének.

Erdélyország népét gyakorta vádolják azzal, hogy valamiféle külső irányításnak, behatásnak, igazgatásnak engedve alakítgatja saját sorsát, dönt jövendője fölött. Hogy ez mennyire nem igaz, bizonyítja a halottak napjának naptári rögzítése. Mondhatni ősidőktől fogva minálunk november elsején indulnak el az emberek a temetők, sírkertek felé, hogy emlékezzenek elődeikre, őseikre. Ezzel szemben az anyaországiak ezen a napon a mindenszenteket ünneplik, s csak másnap kerül sor a halottak napi megemlékezésekre. És ez nem attól van, hogy a katolikus hívek az egyházi naptárhoz igazodva emlékeznének, hanem egyszerűen csak arról van szó, hogy az erdélyiek – katolikusok és protestánsok egyaránt – úgy döntöttek, hogy márpedig a halottak napja november elseje. És senkit nem zavar, hogy odaát egy nappal később kerül sor a megemlékezésekre, mint ahogyan az sem, hogy ideát meg – hozzájuk képest – egy nappal korábban. Attól még egyazon nemzet fiai vagyunk mindannyian.

Miért emlékezünk egyáltalán? Mert az emberi természet velejárója, hogy valamiféle megmagyarázhatatlan tiszteletet érez azok iránt, akik előtte jártak ezen a földön, utat tapostak az élet sűrűjében, fogózkodót nyújtottak a hátul jövőknek, hogy bátrabban léphessenek, jobban eligazodjanak a megmagyarázhatatlan és felfoghatatlan történések tengerében. És ott van a másik ok – a közvetlen ősök, elődök iránti tisztelet. A tiszteld apádat, anyádat biblikus megfogalmazásának önként vállalt édes kényszere, amely olyannyira jellemzője a transzszilván eszmeiségnek. És van még valami. Az a cseppet önös, de mindenképpen emberi mivoltunkból fakadó elvárás, hogy majdan, ha eljön a végső óra utáni pillanat, valakik ránk is emlékezzenek, értünk is gyújtsanak egy remegő lángot, rólunk is mondják el, hogy voltunk, s nem hiába voltunk, hogy a holtomiglan, holtodiglan, holtunkiglan beteljesedése után ne tűnjünk el nyom nélkül, anélkül, hogy valamit is hagynánk magunk után, legalább egy emléket a szeretteink tudatában, amibe aztán bele lehet fogózkodni november elsejéken, fel lehet gyújtani velük az emlékezés, múltidézés lángját, amitől aztán magunk is többnek, jobbnak érezhetjük magunkat. És ez így kapcsolódik apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre megtartó erővel.

A sírkertekben totyogó mai kisgyerekek még csak a sült gesztenye illatát, a krizantémok hullámzó áradatát érzékelik mindebből, de már ott van bennük is a múltidézés nemes ígéretének biztonsága. Ápoljuk hát voltunkiglan ezt a megnyugtató, reményt adó s ugyanakkor paradoxálisan megtartó erejű sírkertbe-vonulási szertartást, abban a biztos tudatban, hogy általa is többek, jobbak, teljesebbek leszünk.