Milyen nap is december elseje?

Azt különösebben nem kell magyarázzam, hogy miért viszonyulunk mi, székelyföldi magyarok igencsak vegyes érzelmekkel Románia nemzeti ünnepéhez. Az elmúlt években Csíkszeredában vagy Székelyudvarhelyen élve nem is nagyon volt mitől feltűnjön, hogy egyáltalán létezik ez a nap. Semmi jelét nem mutatta: majdnem minden nyitva volt, semmi vagy nagyon kevés zászlózás, semmi felhajtás. Ez azért mostanában kezdett megváltozni. S most nem csak a szentgyörgyi erőfitogtatásra gondolok.

Az idei december 1-jén ugyanis hiába próbáltam egy bizonyos technikai eszközt, egy apróságot megvásárolni a délutáni órákban Csíkszeredában, nem sikerült. A legtöbb üzlet ugyanis zárva volt. Akkor kezdtem körülnézni, milyen jeleit látom még a román nemzeti ünnepnek Székelyföld kellős közepén.

Nos: meglepően sokat. A magyar önkormányzat és a román kormányképviselet mostanában minden alkalommal megvívja maga zászlóháborúját, ami abból áll, hogy a polgármesteri hivatal egy nappal előtte, törvényes kötelezettségének eleget téve, kihelyez ilyen kis, szolid, a szemnek sem nagyon zavaró trikolórokat a villanyoszlopokra, párban hol a város zászlajával, hol, ahogyan most is volt, az unió lobogójával. Igen ám, de pár éve a központi hatalom itteni emberei ezt már nem tartják elégségesnek, s december 1-jének hajnalán pótolják a „hiányosságot”. Első alkalommal még érkeztek a jelzések a szerkesztőségbe, amint MAI-is rendszámú autókból kiszálló és létrázó emberek megtöltik a várost a méteres, magyarvadító, élénk trikolórokkal, idén már nem: ezt is megszoktuk, ebbe is beletörődtünk.

De más jele is volt a 2009-es december 1-jének. Például piros-sárga-kékkel szerkesztett, ismeretlen eredetű plakátok, amelyek arra biztatták az embereket, hogy otthonuk ablakába, az erkélyekre tűzzék ki azt a bizonyos zászlót, mert ez „románként kötelesség”. Néhány, tömbházablakba kibiggyesztett trikolór fel is tűnt a városban, engedelmeskedve a felhívásnak. Igazából ezzel sincs semmi baj, hisz március 15-én több piros-fehér-zöldet látni, szerencsére, még mindig. Engem egy érdekes jelenet gondolkoztatott el: egy, miden jelek szerint magyar nemzetiségű illető bejött a csíki szerkesztőségbe, helytelenítve azt, hogy, korábbi szokásunkhoz híven, a Csíki Hírlapban egy sor említés erejéig sem foglalkoztunk a román nemzeti ünneppel.

Hogy miért nem? Ezt nyilván csak érzelmi megközelítésben tudjuk megmagyarázni, s különben is, nem is akarjuk. Nem jeles napja ez a csíki magyarok többségének, akiknek az újság szól, akiknek a magyar betűket gyártjuk. Vagyishát jeles nap, de olyan gyászos. S a gyász az magánügy.
S amíg erről szól ez a munkaszüneti nap, hogy minél hivalkodóbban az arcunkba dörgöljék, addig ne is várja el senki, hogy megváltozzon a hozzáállásunk.