Megmozdult az egész Székelyföld

Be kell vallanom, nem számítottam ekkora együttérzésre, a jóérzésű emberek ilyen nagy számú jelentkezésére, amikor a marosvásárhelyi, kényszerhelyzetbe került család esetével foglalkozni kezdtem. Tudtam, vagy inkább hittem, hogy működik az empátia, hogy vannak olyan vásárhelyi, vagy bárhonnan való emberek, akik együtt tudnak érezni – és együtt is akarnak érezni – az önhibájukon kívül bajba jutottakkal, hogy vannak jóérzésű, segítőkész emberek, akik bármikor, nem csak most, karácsony előtt, hajlandóak kevéske jövedelemük egy részét arra fordítani, hogy egy rossz rendszer miatt kényszerhelyzetbe került családon segítsenek. Az átlagembernek nem könnyű manapság egyik napról a másikra talpon maradni, ám ha még nálanál is elesettebbet lát, nem gondolkodik, nem számolgat, hanem azonnal azt kutatja, miként tudna segíteni. Arra azonban már valóban nem számítottam, hogy megmozdul az egész Székelyföld.

„Ha csak 10 lejeket adunk, akkor is csak 900 ember összefogására van szükség. Kár lenne, hogy ennyin múljon egy család sorsa, mikor csak Székelyföldön több százezren élünk. A mondás úgy tartja: Ma rajtam, holnap rajtad” – írta az egyik hozzászóló. És minden bizonnyal nem Maros megyei, ahogy a hozzászólása további részéből kiderül. Több száz kilométerre Marosvásárhelytől akadtak sokan – én azt mondom, Istennek hála nagyon sokan – akik máris arról tudósítottak, hogy erejükhöz, képességeikhez mérten máris befizettek a bankszámlára különböző összegeket. Nem mesés összegekről van szó, de nem is az összegszerűség a fontos. Hanem a lélek, amely arra indította őket, hogy elmenjenek egy bankfiókig. Lehet, hogy egy kaláccsal kevesebb lesz jó néhány székelyföldi család asztalán karácsonykor, lehet, hogy az ajándékpénzből „sikkasztanak” el a szülők egy-két tízest, de mi ez ahhoz a lelki megnyugváshoz képest, hogy segítettünk megmenteni egy családot?! Minden kalácsnál, üveg bornál, ajándéknál többet ér számukra a tudat, hogy tudtak, akartak segíteni valakin. És ettől lesz szebb, jobb, szentebb az ünnep számukra.

Ami pedig a legfelemelőbb – hogy nem csak a bajbajutottak közelében élők mozdultak meg. Hanem az egész Székelyföld. Ki tudna, ki merne ennek láttán akár egy rossz szót szólni rólunk? Azokról az emberekről, akik nem akarnak állni, ha fordul a Föld.

Már a bankszámlaszám közlésének napján felhívott egy vásárhelyi – valóban a fejlesztési, nem a kereskedelmi bankhoz kell menni? Egy sajnálatos elírás miatt került dilemmába. És nem azért hívott, hogy a bakin kárörvendjen, nem azért, hogy froclizzon, hanem azért, mert indulni akart a bankfiókba, és biztos akart lenni abban, hogy melyikbe menjen.

Végszóként az egyik hozzászólót idézném, hisz ez az egész történet róluk szól: „mennyi jó ember van!!! Ez nagyon jó érzés. Sosem vagyunk egyedül!”