Elővilágítás

Tenyérnyi, maroknyi falvakban hullott rőtes fény a temetőkre tegnap este, sárgás-vöröses lidércfények villództak a hantokon, öreg emberek baktattak fel a domboldalakon komor hosszú sorokban, hogy megérkezve alátekintsenek a völgyben megbúvó, füstöt eregető kéményű házakra, a tekervényesen görbülő utcákra, hajdanvolt emberek szellemét idéző helyekre, s a közeli erdők susogása ilyenkor mintha szellemeket rejtene titkolva, élt életek sejtelmes történeteit hordozza a nagykabátos szél a szálfák között, hogy aztán fellobbanjak pöttömnyi gyertyafények a porló hantokon, apák, nagyapák emlékén remegve, sosem ismert ősök történetein hárfakönnyedséggel lobogva, s ilyenkor lentről, az országútról olyannak tűnik a temetődomb, akárha régen nem élő lelkek lejtenének rajta valamiféle tűzköntösben rituális táncot; és ma is indulnak az emberek a sírkertek felé, a mindig igyekvőek, az elkésni nem akarók, a mindent megelőzni kívánók, városi öregemberek és öregasszonyok mennek az emlékhelyekre, mert langymeleg ez a későőszi délután, ki kell használni az utolsó sugarakat egy utolsó, vagy tán utolsó előtti lehetőséget a találkozásra, a szeretteikkel, de főként mostani önmagukkal való szembesülésre; és ezek az időette, kor- és kórgyötörte emberek megállnak egy pillanatra gránitoszlopok előtt, faragott tölgy- és kőoszlopok előtt, amelyek alatt senki sem nyugszik, csak a semmiből jövő nagy üresség, amit Doberdo, Piavé, Don-kanyar és megannyi zord hely tett üressé, megállnak, s gyújtanak egy gyertyát, elrévednek a vésett nevek és számok lesújtó egyhangúságában, aztán elindulnak haza, s magukkal viszik egy sosemvolt élet be nem váltott ígéreteit;

holnap aztán sálakba burkolódzott virágárusok cövekelnek le a temetőkapukhoz, hogy na még egyszer, az idén utoljára szerencsét próbálnak, akárha nem tudnák, hogy már mindenki, vagy majdnem mindenki megvásárolta a világítási kelléket a piacokon, tegnap vagy tegnapelőtt elcipekedett vele a temetőbe, s rettegve ugyan lelketlen viráglopóktól, feldíszítette a sírt, tudják hát, hogyne tudnák a temetőkapui virágárusok, de azért tesznek még egy utolsó próbát, merthát mindig vannak későn ébredők, otthonról jól eleresztett pénztárcájúak, akik lespórolandó a cipekedést, tőlük veszik a krizántémot; és cihelődnek a gesztenyárusok, bádogtűzhelyeiket állítgatják a temetőkapuknál, parázsba fújank élesztő lelket, hogy a bevagdalt gurigák édeskés-forrón fanyar, zsebmelegítő étekké váljanak, hogy toporgó nagymamák, ficánkoló unokák gémberedett markát langyítsák túlélhetővé, hazáig tartó majszolással adják meg a megemlékezés hiány-melegét; délidőben, forró húsleveses tálak mellől cihelődnek útra családok, vagy elárvult, magányba roskadt öregek, tétova léptekkel próbálják a temetők rögös ösvényeit, egy pillanatra meglegyintve az elmúlás holtbiztonságú, kikerülhetetlen fuvallatától, temetőből temetőbe vonszolva elgémberedett tagjaikat, hogy egy-egy hant mellett percekig szoborrá merevedve szembesüljenek az elmúlás, a magukra maradás kínzó, legtöbbször önsajnáló érzetével, ám azzal a magasztos tudattal, hogy ím újra, ismét sikerült eleget tenni a évszázadók óta belénkivódott kényszer sürgetésének; és mennek az emberek, szombaton és vasárnap és hétfőn gyertyákat gyújtani, mert addig vagyunk, amíg még lobognak a gyertyák fényei, s azok a fények addig lobognak, amíg még vagyunk.