Csak jel

Apróság, egyfajta jelzés a zászló, valamely közösség jelképe. Egy olyan országban azonban, ahol az alkotmány első cikkelye az egy és oszthatatlan nemzetállamról ír, ott elég nehéz elfogadtatni a többséggel, hogy kik és miféle emberek szoktak s szoknak itt élni. Nehéz elfogadtatni azt is, hogy ez az ország egy szerencsés történelmi és politikai konjunktúra terméke – „accident al istoriei”, amolyan történelmi baleset, mint annak idején Mihály vajda regnálása –, egy olyan folyamat eredménye, amely során az első világháborút lezáró rablóbékével az akkori keresztény és viszonylag civilizált Európa, a Nyugat, szétdarabolta és ellehetetlenítette Közép-Európát, s benne a „népek börtönének” csúfolt Monarchiát.

Torz, valótlanságokat állító és szentesítő szöveg ez az alkotmány, amelynek vonatkozó passzusa nem is igazán értelmezhető. Éppen a homogén nemzetállam, az egy és oszthatatlan nemzet emlegetése okán nézegettem meg, hogy mi is a helyzet Nagyszebenben. Köztudott, hogy a székelységgel nagyjából mindvégig szomszédságban, párhuzamosan, de nem tartós partnerségben élő erdélyi szászok, a „siebenbürger”-ek az utóbbi évtizedekben jórészt elhagyták keleti végváraikat, mind a hetet – Hermannstadt, Bistritz, Klausenburg, Kronstadt, Mediasch, Mühlbach, Schässburg –, feladták sok évszázados élőhelyüket és visszavándoroltak a mai Némethonba. Nagyszeben megyei jogú város tanácsa azonban a továbbiakban is „szász” többségű, a huszonkét képviselő közül tizenöt ebben a pillanatban a Romániai Németek Demokrata Fórumához tartozik, miközben a másfél százezer lakosból mindössze alig valamivel háromezernél többen vallják németnek magukat. (Amúgy a tizenöt fórumos képviselő közül is csak párnak anyanyelve a német, a többiek románok és magyarok.) A román nacionalisták is szemet hunynak a város bejáránál levő Hermansntadt helységtáblára, jogosnak tartják a német nyelvű eligazító feliratokat és transzparenseket – bár példátlan módon sok helyen magyar feliratokat is látni egy-egy házon, jelesebb épületen, holott a városban a magyarok száma talán a németekénél is kisebb –, mert ez egy olyan hely, ahol érvényesülhet a multikulti, s azon belül a német túltengés. Ilyenkor nem lehet egyébre gondolni, mint a pénzre. Az Európa egyik kulturális fővárosaként szépen felújított óváros valóban csábító, s az elöljáróság képes odavonzani a németországi vállalatokat. Repülőtere is van, több ipari parkja, ahová elhelyezhetők a multik logisztikai konténerei. A román vezetés igazi csodálattal, majdhogynem áhítattal szemléli a szász kitartást és ezt az újfajta üzleti építkezést. Dől a pénz. Semmi baj a vörös-kékre alapozott címerpajzson aranyló, hét várra emlékeztető piktogrammal, benne van a román nemzeti címerben. Gyorsan tegyük hozzá, hogy a magyarban is!
Erről eszünkbe juthat, hogy mi tulajdonképpen még a szimbólumok révén is összetartozunk. Az ezer vagy ezerszáz esztendő – akár többféleképpen is számolhatunk – kötelez, s ezt még Dâmboviţa partján is érezni illene.

Jó ez az enklávé, amelyet most zászlóerdővel kívánunk megjelölni. Szükség van rá. Jól elkülöníthető, megkülönböztethető a többitől, s ehhez kell s van is jogalap, de mégiscsak itt van, benne ebben a kényszerszövetségben, amelyhez a románok állama adja a keretet. És soha nem lesz a magyaroké. Mert a miénk. Csak munka lenne itt, jólét s pénz! Akkor aztán jöhetne a zászlóerdő körben kereken, mert az csak jel, utalás arra, hogy itt ez a Szeklerland, egy már majdnem tejjel-mézzel telített Kánaán, külföld a belföldben, amelyre büszke lehet az oltyán is, ha erre jár.