Rovatok

Úgy tűnt, hogy a hajóskapitány újbóli révbefutásával megszűnik majd a mindenhonnan ránk omló, ömlő szennyhullám, s egy kicsit, de igazán, csak egy kicsit nyugodtabban élhetünk. Na, nem így lett. Mert hát mi is volt ez az eltelt két hónap? Tömény csatározás, hazudozás, ígérgetés, fenyegetés, magyarázás és magyarázkodás, amit mi flottul kifizettünk hőn szeretett és tisztelve becsült választottjainknak. Hadd ne agyaljunk most azon, kik választották meg őket. A helyzet az, hogy könnyedén, franciás eleganciával eltapsoltak húsz milliócskát – ajróban – erre a népszavazási játszadozásra, azért, hogy pontosan ott legyünk, ahol két hónappal ezelőtt voltunk. Elméletileg veszítettünk az életünkből két hónapot, gyakorlatilag csak a pénzünket. Mert mi kifizettük nekik ezt a kisded játékot mukkanás nélkül, lecsengettük az adóinkat, díjainkat, tán még a gatyánkat is, hogy kedvük teljen, s még statisztáltunk is nekik a cirkuszhoz. Nekünk ugyanis ennyi – csak ennyi – jár az adólejeinkért. Hát csodálkozhat-e most már valaki, hogy ugyancsak tele a víziónk? Azt mondja egy barátom, ennyi pénznek a töredékéért egy banánköztársaságban már becsületben megőszült bérgyilkost fogadnak, aki gyorsabban és zajmentesebben megoldja az ügyet.

De sebaj, készül az újabb látványshow, amitől aztán még telibb lesz a víziónk meg az életünk. Szeptember elsején – mint a mesében – a király legkisebb lányának bekötik a fejét. Mint a ködös Albionban. S végül is, ha az angol trónörökös örökösének lehetett világbarikoltó nászt ülnie, miért ne lehetne egy államelnök – szerény kis európai képviselői mandátummal megbabérkoszorúzott – leánykájának?! Hát nem? Hogy az más volt? Más. Már jó Szabolcska urunk megmondá majd\' száz esztendőkkel ezelőtt, hogy az oroszlán is egy macska, csak egy kicsit nagyobbacska. Na, ez a macska nem az a macska, de ilyen zoológiai apróságokon ne akadjunk fenn. Hogy valamiképpen ki ne maradjunk az egész hepajból, már napok óta öntik ránk a nászhíreket. Nehogy már anélkül bukjunk át abba a ködszurkáló szeptemberbe! Csupa létfontosságú értesülvényt kapunk, de azokat aztán töményen. Hogy az ifjonc ara harminckettő, s a fogainak számával egyenlő a vőlegény életkora is, már ha korábban ki nem üttek néhányat, némi vagyoni indíttatású nézeteltérések során. Mintha csak úgy mellékesen történne, a fejünkbe verik azt is, hogy ki mit visz a közös háztartásba, ki a vőlegény apjának a barátja, s annak ki az üzlettárs-unokakabátja, szomszédja, csendestársa. Érintőlegesen meg süket füleinkbe súgják, miszerint három fő-barátnője volt már a lövőlegénynek, s ugyanennyi ex-főbaráttal büszkélkedhet – vagy röstelkedhet – az ara is. Azt is meg kell tudnunk, hol készül a menyasszonyi ruha, s mennyiért, mit fognak enni azok a díszvendégek mind a négyszázan a snagovi palota pázsitján kinyújtóztatott hatalmas sátor alatt, fejenként 74 euró értékben. Egyébiránt, fene hiszi azt a hetvennégyet. Már majdnem-majdnem elcsurran a nyálunk a menü olvastán. Mert lesz ott szurimi és mandzsúriai ikra, kaviár és olasz sonka, garnélarák és majorságparfé vöröshagymalekvárral, sült alma szőlőszemekkel spékelve, zselatinozott fácán, meg tengeri herkentyűk füstölt lazaccal ékítve. Kicsikutyatarka, az nem lesz.

Aki pedig csak úgy hívatlan be szeretne surranni a lagzira, hogy megörökítse a boldog párt egy paparazzo-masinával, már most tegyen le bűnös szándékáról – szigorúan tilos lesz fényképezni.

Az élet zajlik, a világ boldog, nekünk meg tele az összes víziónk.

Főúr, fizetünk!