Rovatok

A harminc fok fölötti hőmérséklet átrendezte a mindennapokat. Ilyen forróságot még nem értünk, sóhajtja egyik-másik ember, szinte szusszanásszerűen az utcán, az autóbuszban, számlafizetés közben előttünk a sorban. Persze anélkül, hogy kérdeztük volna.

Ez már alföldi meleg, mindegy, melyik nagy alföldhöz hasonlítjuk. Mindent átható, odalesz a lakások hűvöse, még az erdőkben is fülledt a levegő. Harminchat fokot is mutatott a hőmérő, a fal melletti árnyék hűsében. Ezt nehezen lehet bírni, mégis kell. Bírni is, meg dolgozni is. Nem áll le a gyár, nem vár napokat a levágott fű, és a jó szénát fedél alá kell hordani, minél hamarabb.

Fogy a víz, halljuk vidéken. Apad a kutakból, és nem gyűl vissza. Takarékoskodni kell vele, amennyire lehet. Az állatok itatására pedig kell, mosni-főzni is kell, eltakarékoskodhatunk az öntözéssel, még ha tudjuk is, hogy vékony marad a murok és apró a csombor, amit piacra lehetne vinni.

A napjaink is átrendeződnek. Alig jár ember az utcákon, aki igen, annak még a füle mögött is izzad a bőre. Csak azt intézzük, amit feltétlenül kell. Dolgozni kora reggel és este lenne jó… Ezt csupán a gazdaember teheti meg, délben aztán beül a diófa árnyékába, vagy szundít egyet a bokrok mögött, amíg a lovak is pihennek. Délig tartogatjuk a szobák hűvösét, arra a kis pihenőre.

Forró az úttest, talpunkat süti a kőlépcső, és szinte perzselődik a bőrünk. Szellő se lebben. Át kell vészelni a napot, hátha majd holnap enyhébb lesz a meleg. Pár fokkal legalább, mert az is számít. Estefelé újult erővel lehet dolgozni, kár, hogy aztán hamar sötétedik, még bírná erővel az ember. Kényeztető élmény a langyos zuhany, gyermekként pancsoljuk magunkra a vizet.

Mintha megelevenedne estére az élet. A délvidékiek sziesztájának értelmét könnyebb belátni. A nagy délutáni csend után frissebben jönnek-mennek az emberek. Beszédesebbek, és nincs már fásult fáradtság sem az arcukon. Egy-egy pohár jó hideg sör mellett ismét villan, szinte pengeként az elme, villan a hamisság is a szemekben, ha a mesélt történetek úgy kívánják. Életesek ezek az esti alkalmak, legyen az városon vagy tanyai kocsma teraszán. Önfeledt kacagással csapkodják térdüket a komoly férfiak, vidám történetekkel állnak elő fekete fejkendős asszonyok is. Kisimulnak, ha rövid időre is, a homlokráncok, és odalesz az arcokról az aggodalom.

Baráti társaságok ülnek össze, vagy csak úgy, mint mondani szoktuk, összekoppan a szomszédság. Pohár sörre, az együttlét örömére. Ebben, talán nem is tudatosan, benne van a megkönnyebbülés is: eltelt ez a nehéz nap, feledjük most a fáradtságot, megérdemeljük ezt a félórányi beszélgetést, még ha az éjszakából csippentjük is le. Élvezzük a hűvöst, a hideg italt, megbocsájtók vagyunk már az egész világgal. Jóllakottan, elpilledve feledni kezdjük az eltelt nap kimerítő forróságát, elernyednek az izmok, szépnek tűnik ez a nyomorúságos élet.

Mindezt valami kitapinthatatlan, megfoghatatlan és emiatt megfogalmazhatatlan ellenőrzés alatt teszik az emberek. Nem az éjfél körül a teraszokra belődörgő tinik felelőtlensége, az alkoholmámorban oldódó nagyotmondás odaképzelt vagánysága van benne. Nem kell üvölteni a pincérnőknek, nem kell kirúgni a széket senki alól, nem kell lobogtatni az összekuporgatott százasok valamelyikét, nem. Nem ez az életünk értelme. Mert a másnapok tiszta pillanataiban restelkedünk önmagunk előtt, és a pénz meg a felpuffasztott Én villogtatása annyira sem érdekelhet mást, mint a déli forróság: az is csupán hetekre rendezi át mindennapjainkat.