Rovatok

Különös hírt küldött át elektromos levélben ismerősöm. Azt olvasom benne: amerikai kutatóknak sikerült fals emlékeket plántálniuk kísérleti egerek memóriájába. Emberekkel is meg lehet tenni ugyanezt.

Első olvasásra nem is tulajdonítottam nagy jelentőséget ennek, az úgynevezett színes híreket szinte naponta küldik hírlevélben, ott olvashatjuk a legtöbb hírportálon, aztán elolvassuk, és másnapra el is felejtjük. Általában. Ezzel kissé másként áll a helyzet. Mert eszembe jutott, hogy a kommunista országokban még a múltat is meghamisították, most meg a jelent tagadják le. Elvehetik a pénztárcánkat a zsebünkből az utcán, fényes nappal ellophatják az összes veteményt a kertből. A testünkön, bőrünkön kívül csupán az emlékeink a mieink, mert még a tudásunkat is ellophatják. Mi lesz, ha ezt is meg lehet változtatni, nyilván akaratunk ellenére?

Különben is utálom, ha címekben azt olvasom: ez lehet, az lehet. Drágulhat a benzin, a kenyér. És általában drágul. Emelhetik a nyugdíjakat. Aztán mégsem emelik. Uniós fizetést kaphatunk 2012-ben, írták az EU-ba lépésünk előtt, aztán inkább elvették a gyenge közalkalmazotti fizetések egynegyedét, és ezt még parlamenti képviselőink is megszavazták. Jobban szeretném azt olvasni: Kovács Jancsika lehet a legjobb negyedikes a városban, és ő is lesz! Vagy: Máté Jolán nyerheti meg a heti lottónyereményt – és meg is nyerné!

Szóval, akár tetszik, akár nem, már azzal kísérleteznek, hogy ezt is meghamisítsák. És erről a hét országra szóló szélhámosságról csak ilyen egyszerűen írnak… Semmi feljelentés, utcára vonulás, senki nem kiabálja: alapvető emberi jog, hogy emlékeim olyannak maradjanak, amilyenek!

Tehát laboratóriumi körülmények között állítanak elő emlékeket, átverik az agyunkat. Elgondoltam, mi értelme lesz akkor ezután tanúkat hívni a tárgyalásokra? Csak pénz kérdése, és a tanúknak olyan emlékeket fabrikálnak, teremtenek a tudatukba, amilyet a védőügyvéd éppen elképzel. Csak egy kis, szinte észrevétlen kezelés, beavatkozás.

Holnap-holnapután bárkivel megtehetik ezt. Arra ébredek, hogy én vagyok Márton Ferenc a szomszéd utcából. Helyette megyek dolgozni, helyette túlórázom hétvégén. Vagy tizenkilenc évesnek képzelem magam, és a forradalom után politikai pályára lépek. Szervezem a kampányt. Brrrr! Még mit nem!

Nem tudom, mi jó oldala lehet egy ilyen módszernek. Illetve gondolom, hogy intézeti kezelések esetében megszabadíthatnak embereket nyomasztó élményektől. De, mint lenni szokott, a módszer hamar kiszabadul a laboratóriumból, és bárki azt tehet bárkivel, amit éppen akar… Hát ha a klónozást igen, akkor ezt is be kellene tiltani, legalábbis embereken ne lehessen alkalmazni.
Közben eszembe jut egy nemrég olvasott novella, az orvos az intézetben felkészíti az egyik nénit, hogy délvidéki utazásra induljon, aztán a végén kiderül, hogy hipnózisban utazott, ám egy évig azt mesélte mindenkinek. Szóval… nem szeretném, ha az évi szabadságomat röpke óra alatt tölteném el egy rendelőben, aztán már a hétvégeket is. Mert egy rabszolgatartó világkormánynak az az érdeke, hogy minél többet dolgozzunk, lehetőleg minél kevesebb befektetéssel. Vagy netán ne ismerjem meg a rokonaimat, barátaimat, hanem más társaságba csöppenjek, menedzserek, bankárok, pénzemberek közé.

Azért azt előre elárulom: miközben ezek a gondolatok foglalkoztattak, kezdtek olyan emlékképeim kialakulni, miként vertem orrba a fehér köpenyes kísérletezgetőket.