Akar-e magyarul beszélni a magyar?

Kétnyelvűségről tartottak kerekasztal-beszélgetést a minap Marosvásárhelyen, abban az erdélyi városban, ahol a lakosság fele, azaz majdnem fele magyar nemzetiségű. Néhány évtizeddel ezelőtt fel sem merült volna a téma, a lakosság kilencven százaléka ugyanis magyar nemzetiségű volt, az a néhány más nemzetiségű család pedig tökéletesen beszélt magyarul. Ez az arány lassan, de annál biztosabban megváltozott, ma pedig többen vallják magukat az országos többséghez tartozónak, mint magyarnak Marosvásárhelyen.

A kétnyelvűség kérdése igenis aktuális egy olyan városban, ahol eget rengető problémát jelent az önálló magyar orvosi tagozat létrehozása, az utcanevek magyar kiírása, a magyar feliratok kihelyezése. „Minek nektek magyar kar, magyar utcanév, magyar felirat, hisz Romániában éltek, nem veszitek észre?” Sokszor hallottuk ezt a mondatot, talán túl sokszor. És a lassú asszimiláció el is éri célját. Lásd a magyar szülőt, aki román osztályba íratja gyerekét, a városi vagy a megyei tanácsüléseket, amelyeken még véletlenül sem szólal fel senki magyarul. Nem azért, mert nem áll jogukban, mert megtiltották nekik, hanem mert így kényelmesebb a többségnek, nem kell fordítót fizetni, és amint azt töredelmesen be is vallották néhányan: a magyar szakkifejezéseket sem ismerik magyar politikusaink. Nem mintha nagy dolog lenne leülni egy délután, fellapozni egy szakszótárt, és utána nézni a magyar szakkifejezéseknek, egyszerűen nincs rá igény a részükről. Akkor legalább ne vallanák be, hogy nem ismerik anyanyelvüket! Ha pedig ezt valóban hiányosságnak tartják, akkor tegyenek ellene, és tanulják meg. Egy képzett, intelligens ember számára nem jelenthet gondot megtanulni néhány új kifejezést. A többi már csak akarat kérdése! Akarnak-e anyanyelvükön felszólalni politikusaink, akiknek jogukban áll ezt tenni, akar-e magyarul beszélni a magyar? Már csak ez a kérdés.